Chace
Bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. Korántsem haragudtam a világra, a kormányra, a zsidókra meg a politikára, csupán úgy éreztem, szükségem van magam mögött a lendületes csattanásra. Ez a mozdulat olyan volt nekem, mint másnak a reggeli kávé: elindított az utamon.
Leléptem a szétrepedezett járdára és ütemesen sétáltam egyenesen, végig a Red Spot felé. A munkahelyem egyben a saját üzletem is volt, amiért rengeteget dolgoztam attól a pillanattól fogva, hogy kibuktam a gimnáziumból. Életem egyik legszörnyűbb élménye volt, ahogy ott álltam, az igazgatóval szemben, és lesütöttem a szemem, de már semmit nem mertem mondani. Mentségem sem volt. Angolból, művészettörténetből és történelemből kitűnő voltam, de szinte minden másból megbuktam. A racionalitáshoz fűződő értékzavarom volt életem nagy kátyúja, amit szép lassan megtöltöttem álmokkal, elszántsággal és a zene iránti rajongásommal. A Red Spot egy éve nyílt meg, amikor betöltöttem a 21-et. Még most is felvillanyozott a gondolata - enyém volt egy darabka a városból. Mély lélegzetet vettem, ami a levegő mellett elégedettséggel is eltöltött, és gyorsítottam a lépteimen. A tegnapi kánikulához képest a felhők most szelet és megváltást hoztak. Éreztem a bőrömön a kellemes bizsergést, amit a légmozgás okozott és minden léptemet az út melletti, elszáradt fű zizegése kísérte. Néha az egész város árnyékba borult, ahogy a Nap előtt felhők úsztak el. Biztos voltam benne, hogy a vihar most is elkerül minket, mert az azt megelőző nyugtalanító feszültségnek nyoma sem volt a levegőben. Minden tökéletesnek ígérkezett a mai munkanaphoz, amit eredetileg nem vártam különösebben, de a szép idő éppen annyira derűssé teheti az embert, mint amennyire a szakadó eső elkomoríthatja. Elővettem egy doboz mentolos Dunhillt. Kihúztam egy szálat, ügyelve rá, hogy véletlenül se törjön meg a vége, majd az ajkaim közé illesztettem. A mozdulat közben biccentettem Georgina Spencer felé, aki mosolyogva viszonozta a gesztust. Nem különösebben foglalkoztatott az összes ember, akivel egy városban éltünk, de Georgina édesanyám nagyon régi barátnője volt. Öt gyerekkel büszkélkedhetett, holott még a negyvenet sem töltötte be, és újra ragyogó mosolya meg az egyre bővebb ruhái ismét egy baba érkezésével kecsegtettek. A legtöbben nem törődtek vele, de én figyeltem a részletekre. Kedveltem Georginát, még ha néha kissé egyszerű is volt. Tudtam, hogy kedves és őszinte ember, akit a túlságosan nagy jóakarat vezet néha tévutakra, de ennyi botlást bárkinek el tudtam nézni.
Előkerestem az öngyújtómat, ami varázslatos módon beleakadt a farmerem szára és zsebe közötti szakadásba, majd makacsul megkapaszkodott egy hosszú cérnaszálban. Amint sikerült elővennem, a cigi végéhez tartottam, végighúztam a hüvelykujjam a recés kereken, aminek soha nem tudtam a nevét, de ami szikrát pattintott a fém tetejére és meggyújtotta a cigarettámat. Visszacsúsztattam a zsebembe és mélyen belélegeztem a füstöt, ami végighömpölygött a légcsövemen, megrekedt a tüdőmben, majd szürkésfehér gomolyagként távozott a számon át. Ezzel egyidejűleg tökéletes nyugalom árasztott el. Mintha egy langyos, mentolillatú felhő átmosta volna a gondolataimat. Szerettem az ilyen reggeleket, amikor nem gondoltam a múltra, nem foglalkoztam a jövővel és épp csak érzékeltem a jelent. Még akkor is, ha nálam szinte minden reggel ilyen volt.
- Jó reggelt, Chace! - Oldalra pillantottam. Harvey Delano, a helyi polgárőrség oszlopos tagja állt a sarkon, a haja jólfésült, a nadrágja élére vasalt, a jelvénye pedig még akkor is ragyogott a fényben, amikor a Napot épp a felhők takarták.
- Jó reggelt, Mr. Delano! - Köszöntem halvány mosollyal. - Ma különösen jól néz ki. Igazán örülhet, hogy Leann ilyen szépen rendben tartja a ruháit. - Újabb slukk. Újabb adag füst. Harvey szája arra az elégedett mosolyra görbült, amit nem igazán kedveltem tőle, mert pontosan tudtam, hogy csak a hízelgés csalja az arcára.
- Átadom neki. Ha már nő, vasalni legalább tudjon... - Halk nevetést hallatott, aztán észrevette, hogy az arckifejezésem olyan rezzenéstelen, mint egy bokor a szélcsendben, és elkomorult. Rádöbbent, hogy valójában nem a jópofa viccei, hanem valami súlyosabb élvezeti forrás miatt ácsorgott ott egy ideje, csakis rám várva.
- A bolt... - Pár másodperces szünetet tartott, miközben összevontam a szemöldököm. - De nézd meg magad. - Intett a fejével és elindult előttem, mint egyszemélyes, húsból és vérből álló, villogó és sziréna nélküli hatósági felvezetőautó. Követtem és útközben az első póznán elnyomtam a cigicsikket. Parázzsal vegyített hamu hullott alá róla, ami csak gyengén pislákolt és egyből kialudt, amint a szél belekapott. A csikket a zsebembe csúsztattam, arra az esetre, ha Harvey hátranézne. Nem mintha valóban érdeklődött volna irántam. Az elsődleges célja tőlünk 300 méterre állt, masszívan, határozottan, büszkén és csábítóan a winslowi egyhangúságban.
- Néhány suhanc erre járhatott este. Valószínűleg Terry és Matt. - Megállt a Red Spot épülete előtt, a csípőjére tette a kezét, olyan mozdulattal, ahogy a rendőrök és a nyomozók szokták a filmekben, aztán túlságosan sajnálkozó mozdulattal megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, mikor fog ez az egész véget érni. A polgárőrség minden éjjel éberen figyel, de mi sem lehetünk ott mindenhol. Csak szólj, ha kell segítség. - Alig észrevehetően megrándult a szája sarka, ahogy ezt mondta, aztán egy intéssel hátat fordított nekem és megindult Leah McCord kávézója felé, hogy egy adag ham & eggs segítségével tovább szűkítse az érrendszerét. Fölöslegesnek éreztem, hogy utána bámuljak. A figyelmemet sokkal inkább lekötötte a bezúzott ablaküveg és a falfirkák, amik minden falfelületet borítottak: seggfej, szarházi, buzi, vesztes... Nem éreztem szükségesnek, hogy tovább olvassam. Az ajtóból is kiverték az üveget, és akár az ablakon is besétálhattam volna, de úgy döntöttem, a kulcsommal jutok be. Szórakozottan kinyitottam a zárat, lenyomtam a kilincset és besétáltam. Odabent többé-kevésbé rendben voltak a dolgok. Néhány CD szétszórva hevert a padlón, a bakelitek közül elvihettek vagy egy tucatot, a pultot összekaristolták, de a gitárokhoz és a kottákhoz nem nyúltak. Úgy gondoltam, ez is csupán egy újabb állomása az erőszakhullámnak, ami mostanában söpört végig Winslown. Mindig nyugodt kisváros volt, de pár hete rengeteg betörés és rongálás akadt. Senki nem látott semmit. Persze mindenki gyanúsított valakit, leginkább Terry és Matt Millert, az ikreket, akik nyíltan vállalták a fűhöz és whiskeyhez fűződő örök szerelmüket. A további lehetséges elkövetők közé sorolták még Jeffrey Taylort, a kiöregedett gyári munkást, aki minden este ginnel és szép nőkről szőtt ábrándokkal szórakoztatta magát a Sariel's-ben, a környék legforgalmasabb kocsmájában. Emlegették még Ben Imant, a szótlan agglegényt, aki állítólag Vietnamot is megjárta, valamint Clyde Daltont, Robert Dalton nagyvárosi kisfiát, akivel én még életemben nem váltottam egy szót sem.
Mély levegőt vettem és a Hifihez léptem, majd beraktam egy Black Sabbath CD-t és nekiálltam összeszedni a földön heverő darabokat. Dühített mindaz, amit láttam, de a düh még soha nem takarított fel helyettem, ezért az Iron Mant énekelve álltam neki elrendezni a káoszt. A tehetetlenség és a csalódottság egymás hátán kapaszkodtak fel bennem, egészen a szívemig, de erőt vettem magamon és leráztam őket. Miután már kaptam pár pofont az élettől, megtanultam, hogy az elkeseredettségből nagyobb erőt lehet kovácsolni, mint a felhőtlen örömből. A kettő végül is nem állt olyan messze egymástól.Visszaraktam az összes lemezt és könyvet a helyére, felsöpörtem az üvegdarabokat és a kinti konténerbe dobtam őket, aztán amikor kész voltam, kisétáltam az ajtón és azt nyitva hagyva indultam el Ben Iman felé. Ő volt a város egyetlen üvegese, ráadásul nagyon régóta úgy ismertem, mint zárkózott, de becsületes embert, akinek elég megküzdenie a múltja démonaival, anélkül hogy újakat generálna melléjük. Mindössze 15 perc séta volt eljutni az üzletébe, ami a saját házából nyílt az utcára. Óriási udvara volt, talán a legnagyobb, amit ebben a kisvárosban találni lehet, és tele volt rakva Ben farigcsálásának eredményeivel.
- Szép napot, Ben! - Köszöntöttem barátságos mosollyal. Felpillantott a székéből, amiben ücsörögve épp a kutyája, Berry szájából próbálta kihúzni a labdát.
- Szia, Evans. - Komor mosoly jelent meg az arcán, amit előzékenyen az "örömteli" kategóriába soroltam, hiszen nála még ez is ritka volt. A gyűrött, kockás ingében és a piszkos szövetnadrágjában is maga volt a megtestesült fegyelem. Kétszer is át kellett gondolnom mindent, mielőtt megszólaltam. - Talán hallottad már, de történt tegnap egy kis incidens a Red Spotnál. - Figyelmesen nézett rám. Folytattam. - Kiverték az üveget az ajtóból és az ablakból is, elloptak néhány bakelitlemezt és kisebb kuplerájjá változtatták az üzletet. Tudsz valamit? - Felvontam a szemöldököm, de lesütötte a szemét és valamit dörmögött a bajusza alatt, ami erősen emlékeztetett arra, hogy fogalma sincs. Pár másodperc után felsóhajtottam. - Tudod, min gondolkodtam? Az incidensek során sosem láttak idegen autót a városban, ráadásul nem tudunk hosszabb ideje itt várakozó turistáról, az viszont feltűnő lenne, ha valaki csak a balhék idejére utazna ide, nem igaz? Egyértelműen helybéli volt. -
- Terry és Matt... - Vágta rá miközben végre rám nézett.
- Én éppen annyira nem árulok Guns'n'Rosest és Ramonest bakelitlemezen, mint ahogy nekik nincsen semmiféle eszközük, amivel lejátszhatnák Barbra Streisend sanzonjait. - Könnyedén jegyeztem ezt meg, de a homlokán hirtelen megjelenő barázdák elárulták, hogy ingoványos talajra léptem. A fiatalokon kívül most már olyanokat gyanúsítgattam, akik régebb óta éltek ebben a városban, mint én magam. Ben összepréselte az ajkait és arca hirtelen a titkok bezáruló kapujává változott.
- Fél óra múlva átmegyek hozzád és megcsinálom a helyet. Ha itt pihenő turistát akarsz, keresgélj Daltonék háza táján. - Rámarkolt Berry labdájára és a kerítésnek dobta, ami onnan visszapattanva megzavarta az őrülten utánaügető kutyát.
- Kösz. Legyen szép napod. - Elindultam visszafelé. Megint rágyújtottam, aztán még két szálat elszívtam, miközben visszafelé tartottam. Döbbenten bámultam az alakra, akit az üzlet előtt ácsorogva pillantottam meg. Valami zavaró, természetellenes mozzanat volt benne. Eldobtam a csikket, rátapostam, aztán hagytam hogy a padkáról legurulva a csatornafedőn át a szennyvízbe essen. Középmagas, vékony fiú volt, vörösesbarna hajjal, a bőre meglepően fehér. Nyoma sem volt benne a tinédzserek esetlen tartásának, de a kamaszos nyúlánkságát nem tudta volna elrejteni. Sötét farmerbe bújtatott hosszú lábak amik piros tornacipőben végződtek, sötétszürke póló valami kék felirattal és egyenes tincsek. Eltűnődtem, vajon a simaságuk eredeti-e? Alig két lépésre álltam meg tőle, de olyan elmélyülten nézett befelé, hogy egyszerűen nem vett észre. Az orra túlságosan egyenes volt és pisze, ami furcsa, nőies vonás volt az amúgy is ovális arcban, amihez vékony ajkak és sötétbarna szemek párosultak. Ebben a pillanatban rájöttem, mi volt az, ami zavart benne: a bal kezében tartott valami aprót, amit megállás nélkül az ujjai között forgatott. Direkt hangosan szólaltam meg.
- Üdv. - Összerezzent és hatalmasra kerekedett szemekkel fordult felém. Az apró tárgy kiesett a kezéből és zavartan pillantott utána. Semmi csilingelést nem hallottam, de nem hagytam neki időt arra, hogy fölvegye, bármi is volt az.
- Gyönyörködsz a művedben? - Kérdeztem nyugodtan. Elnyíltak az ajkai, majd becsukta a száját és szótlanul megrázta a fejét. Te jó ég, milyen zavarban volt...
- Nem. Nem én tettem. Erre gondolsz, ugye? - Ideges mozdulattal intett a tönkrevert kirakat felé. Bólintottam és visszafojtottam a mosolyom. Azt hitte, talán előhúzom a láthatatlan vadászpuskám és a torkának szegezem? Rosszul gondolta, de nem hibáztattam azért, hogy ennyi összetartó és kirekesztő ember között nem bízott meg csak úgy egy új alakban, akiről semmit nem tudott. - Nem én tettem. Messze lakom innen, és amúgy is, ezt csak éjszaka követhették el, különben még itt is feltűnt volna valakinek. Este 10-kor takarodó van és nálunk nem könnyű kicselezni a szabályokat. Nem hiszem, hogy lenne egyáltalán olyan eszközöm, amivel így szétverhetnék egy kirakatot és semmimet sem vágnám meg. Ráadásul ha én tettem volna, az apám megöl, azon kívül, hogy azt a Jefferson Airplane CD-t már rég elvittem volna. - Elnevettem magam, mire az elgondolkodó hangnemű hadarás abbamaradt. Még mindig szelíden elkerekedett szemekkel nézett rám, ami szimpatikussá tette, a különös őszinteségével együtt.
- Szereted a White Rabbitet? - Kérdeztem tőle kíváncsian. Gyanús csönd ereszkedett le közénk, miközben méregette, hogy ez most beugratós kérdés vagy talán csak valami ostoba tréfát akarok űzni belőle.
- Igen... - Válaszolta óvatosan. Megnyaltam az ajkam, majd rámosolyogtam és besétáltam az üzletbe. Éreztem, hogy minden lépésem figyeli, de ötletem sem volt, pontosan hogyan is néz rám. Levettem a polcról a lemezt és mikor visszatértem vele, felé nyújtottam. Tanácstalanul bámult rá pár pillanatig, végül nagyon lassan vette el tőlem.
- Ajándék. - Jelentettem ki vidáman. Felszaladt a szemöldöke miközben visszaejtette a teste mellé a karját.
- Mégis miért? - Feltette nekem azt a kérdést, amire egész pontosan én sem tudtam a választ. Összevontam a szemöldököm, mire újra hadarni kezdett.
- Tényleg szeretem a bandát, de fölösleges csak úgy odaadnod a CD-jüket, miután ekkora kár érte a boltodat, ami egyébként nagyon jól nézett ki és sajnálom hogy nem látogattam el hamarabb, de... - Elhallgatott. - Nem tudom, miről beszélek. - Zavart nevetéssel beletúrt a hajába. Máris megjelent egy vigyor az arcomon és előálltam a válaszommal.
- Ha jól ismerem az embereket, márpedig jól ismerem őket, akkor azt is meg tudom állapítani, hogy nem te verted szét a boltom. Még ha nem is kedvelnek még itt az emberek, ne idegeskedj emiatt. Mindig ilyen gyanakvóak az újakkal szemben. - Könnyedén vállat vontam, mintha csak épp most beszéltem volna a csokis és a nutellás muffin közötti nagyszerű különbségekről.
- Te nem tűnsz olyan... olyan... olyannak. - Mondta ki végül, miután tanácstalanul méregetett engem a mélybarna szemeivel. Megráztam a fejem.
- Itt senki sem olyan, csak amikor nyilvánosan annak mutatják magukat. Ha ezt megtanulod kezelni, akkor fogják ők is Clyde Daltont elfogadni. - Meglepett kis sóhajt hallatott, és szinte láttam, ahogy a fejében kattogó kerekek szikrát hánynak a kemény munkától, mégsem szólalt meg.
- Kösz. Mi a neved? - Kérdezte végül. A fehér betűkre böktem, amik a hatalmas, neonpiros felirat alatt visszafogottan hirdették, hogy a hely Chace Evans tulajdona. Lassan bólogatott, majd kierőszakolta magából találkozásunk első, félszeg mosolyát, végül hátat fordított nekem és az itteniekre nem jellemző gyorsasággal sétált tovább. Úgy lépkedett, mintha még mindig egy nagyvárosban élne, és épp az egyik buszjáratot próbálta volna elérni. Vagy csak a leghamarabb induló buszt, ami akárhová elviszi innen. Lehajoltam a földre, hogy fölvegyem az apró tárgyat, amit elejtett. Egy piros, fonott karkötő volt az, ami nem tűnt túl férfias darabnak. A zsebembe gyűrtem, hogy becsúszhasson az öngyújtóm mellé, a foszladozó szakadásba, és ott várja azt a pillanatot, hogy valamikor, valakinek elővehessem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése