Beer and Beef

Sziasztok! Ez életem legelső, saját blogjának a nyitó bejegyzése, az amerikai sorozatok alapján a pilot. Két srác (Clyde és Chace) szemszögén keresztül fogom bemutatni egy arizonai kisváros életét, a megismerkedésüket és a boldogulásukat. Nem tervezem természetfölötti szál beleszövését a történetbe. Legfőképp azért írok, mert már nagyon régóta foglalkoztat két ennyire különböző ember találkozása, és még én sem tudom pontosan, hogyan is alakulnak a dolgok - bár a végkifejlettel tökéletesen tisztában vagyok. Ha már elolvastátok, írjatok kritikát is! Nem kérem, hogy legyetek elnézőek vagy mértékletesek, egyszerűen csak gépeljétek le az őszinte véleményeteket, kulturáltan persze, akár néhány szóban is, de az összes jó és rossz dologgal együtt.

Clyde
 

 A Winslow felé tartó buszon ültem. A korai napfény élesen csillogott az alumínium ablakkereten, és a szellőzőrácson át a bokámra ömlött a forrósággal keveredett arizonai por. Igyekeztem a napszemüveggel minél szürkébbé tenni a látványt. Hiábavaló próbálkozás volt, miközben a zenelejátszóm megállás nélkül a Honky Tonk Mant ismételte. Próbáltam előre hozzászoktatni magam a country zenéhez. Nyilvánvaló volt, hogy itt csakis igazi, baseballimádó, bikalovagló, sörből és marhahúsból készült amerikaiak várnak rám. Legalábbis az egyikük egész biztosan vár: az apám.

 A busz elhaladt egy ’Winslow – Home of the Corn’ tábla mellett. Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Rengeteg borzalmat elképzeltem már az új helyről, ezért most csak eltakarítottam a negatív gondolatokat a fejemből. Oregonban gyakran esik, minden tele van zölddel és barnával, a házak óriásiak, masszívak, és legtöbbjük szélénél külön csónakház áll. Egy ilyenben esküdtek meg a szüleim majd 20 évvel ezelőtt. Nem mondanám, hogy minden simán ment, tekintve hogy korai éveimre nem nagyon emlékszem, ami pedig azután jött, maga volt a játékautókkal és iskolatáskával végigrakott purgatórium. Ötéves voltam, amikor kiderült, hogy apám zugivó. Ezek után már csak egyszerűen nem titkolta a függőségét, hanem bárhol, bármikor leitta magát - a szülői értekezlet előtt, a nyaralás estéin, és a Karácsony mind a három napján. Az alkohol Damoklész kardjaként lebegett fölöttünk, ami végül 11 éve súlytott le: apám úgy megverte a terhes anyámat, hogy elvetélt, és a bíróság azonnal különválasztott minket. Azt hiszem, akkor pattant el valami anyámban. Az a valami vezetett oda, hogy nemrég gyógyszerek nélkül is hallucinálni kezdett, és mindkettőnket kényszerpihenőre küldtek. Őt egy elmegyógyintézetbe, engem pedig ide, erre az idegen vidékre, ahol apám legújabb háza állt. Levettem a napszemüveget és kifelé pillantottam. Bal oldalt az üres országút futott. Precíz simaságával kigúnyolta a mellette húzódó göcsörtös, tömör homokfalat, aminek a teteje már vörösessárga volt a Naptól, ami reggel 6-kor még nem tudta az egészet megvilágítani, de látványelemnek jó volt. Jobbra bokrok és semmi. Homlokráncolva figyeltem, ahogy egy hirdetőtábla elhúz mellettünk. Fogalmam sincs, mit gondoltam, de elég meglepő volt, hogy itt tudják, mi az a Nike.

Visszafordultam balra és megpillantottam az első házat. Kék volt. De nem úgy, mint a farmer, vagy az ég, hanem mint egy klórozott vízzel teli úszómedence, amit három centi porrétegen keresztül nézünk. A ráncok elmélyültek a homlokomon a mellette lévő karám láttán. Tehenek helyett csak tyúkokat láttam, ami végül is elég megnyugtató volt.

Egy homokos puszta után még több ház következett. Feltűntek a fogadók, néhány üzlet, hotelek és hatalmas betonparkolók. Három srác biciklizett el mellettünk majd egy acélkék Land Rover megelőzött. Úgy éreztem magam, mint egy akciófilm nézése közben, amikor ijesztően felgyorsulnak az események, a kamera villog, a zene üvölt és mindenki tudja, hogy hamarosan elsül egy pisztoly vagy felrobban egy épület. Ami itt és most robbanhatott volna, az csakis a busz volt, és az is csak le. Hirtelen lassított. Mélyen beszívtam a levegőt és a szívem kihagyott egy ütemet. De mivel a bokám körül még mindig kavargott a por és a fenekem alatt ugyanarra a bizsergető ütemre rezgett az ülés, biztos voltam benne, hogy nem a motor fulladt le. Megérkeztünk.

 Az otthonos nyikorgás kíséretében kinyíltak a fémesen ragyogó ajtók. Megmarkoltam a hátizsákom fülét, felemeltem az ülésről és én is feltápászkodtam, aztán végiglépdeltem az átmelegedett padlón. Intettem a sofőrnek. Leugrottam a betonra a két kiöregedett lépcsőfok használata helyett. A vállamra dobtam a hátizsákot. A busz becsukta az ajtót, halk szisszenés keretében kifújt egy adag levegőt és tovább indult. Hirtelen egyedül éreztem magam, hogy a jármű, ami idáig elkísért, egyszer csak nem volt sehol. Az a busz olyan volt nekem, mint a dagadt kisfiú a parkban, aki nem tud focizni és fára mászni, de unalmadban elbeszélgetsz vele, amíg nem jönnek a barátaid. Csak az én barátaim nem jöttek.

 A mai reggel harmadik sóhaját hallatva körbenéztem. A buszmegállót, vagy az azt jelző táblát éppen annyira nem találtam sehol, mint az apámat. Addig is megállítottam a zenelejátszót. Miközben összetekertem a fülhallgatót, azon méláztam, hogyan lehetséges, hogy még mindig nem süketültem meg Johnny Horton gospeles álmodozással teli, whiskeytől rekedtes vokáljától.

- Dalton! – A jobboldalam felől szállt felém a kiáltás. Félszegen arra fordultam, hogy megpillantsam a férfit, akiért idáig utaztam egészen Oregonból, és aki ugyanazt a nevet viselte, mint amit az előbb kimondott.

- Apa. – Nyögtem ki fásultan. A zavar és a megkönnyebbülés kellemetlen keveréke áramlott végig rajtam, és végül az utóbbi győzött. Ugyanaz a majdnem 2 méter magas, napbarnított, sötétvörös hajú férfi volt nyílt tekintettel és kusza fogsorral. Nem láttam rajta marhabőr csizmát hozzáillő mellénnyel, sem cowboykalapot vagy vadnyugati pisztolytáskát. Apa megállt előttem és miközben lepillantott rám, szótlanul biccentett. Van, ami nem változott. Például az a 20 centi különbség kettőnk között.

- Nehéz volt az út? – Kérdezte a szokásos merevséggel.

- Meg se kottyant. – Vágtam rá a tőlem telhető legnagyobb természetességgel. Igen, elhagytam a vizesüvegem és 4 mérföldön át gyalogoltam a forró, nevadai napsütésben, hogy eljussak arra a buszállomásra, ahol anélkül tudtam jegyet venni, hogy csak a szomjanhalásra maradt volna pénzem. Dacosan bámultam rá, amit összekevert egy keménykötésű fiú tekintetével.

- Örülök, hogy itt vagy. – Elmosolyodott. Röviden átkarolt és az összes férfiismerősömre jellemző, ideges mozdulattal meglapogatta a vállamat. Aki sörből és marhahúsból készült, igazi amerikai, az nem mutatja ki, ha szeret valakit.

- Éhes vagy? – Kérdőn nézett rám, miközben mindenféle különösebb útbaigazítás vagy tájékoztató nélkül elindult előre az úton. Megráztam a fejem és követtem. Már ebben az első néhány percben úgy éreztem, semmi keresnivalóm ebben a világban, legalábbis nem mellette. De az eszem ismét tökéletes szolgálatot tett a megérzéseim elhallgattatásában. Ezt a különös szorítást a szívem környékén ráfogtam a fáradtságra, az ismeretlen környezetre, az idegesítő porfelhőkre és a bőröm tiltakozására a napsütés ellen.

Apa nem szólt hátra. Olyan határozottsággal ment előre, mint egy masszív szobor, egy ősi bálvány, ami az idők viharában akar utat törni magának. És zseniálisan csinálta. Még én is elismertem, miközben csak a vállának feszes mozgását meg a sarkával felkavart homokot láttam. Kicsit hálás is voltam, amiért nem akart beszélgetni. Az én tökéletes apám mindent példaszerűen csinált az életében: jó keresztény volt, aki néha azért berúgott, tisztességesen gyűlölte Jerry Springert, feketén itta a kávét és mindig volt egy-két jó szava a hozzá hasonló hazafiakhoz. Az egyetlen, amire mindig is képtelen volt, az a családjával való kommunikáció.

Befordultunk egy sarkon. Apró kis mellékutca következett. Elmosolyodtam és visszafojtott nevetés keretében fújtam ki a levegőt.

- Mi az? – Hátrapillantott a válla felett.

- Semmi, csak… jó itt lenni. – Válaszoltam kissé szerencsétlenül. Pár másodpercig azt hittem, megtorpan és akkor rendes magyarázatot kell adnom, de végül újra maga elé bámulva folytatta útját. Jó kedve volt. Még így is kockázatos lett volna arról beszélni neki, hogy ez az utcácska pont úgy néz ki, mint a GTA San Andreas azon része, ahol a játék legelején a rendőrök kidobják a kocsiból CJ-t. Ezt magyarázd meg az apádnak, aki azt se tudja, mi az a síkképcsöves tévé.

- Itt volnánk. – Olyan hirtelen torpant meg, hogy kis híján nekimentem. Aztán előre lépett, hogy kinyissa a bejárati ajtót, én pedig kaptam pár másodpercet, hogy megfigyeljek egy átlagos kis házat, vagy talán mind közül is a legátlagosabbat. Piszkosfehér falak, függöny nélkül tátongó ablakok, aprócska, a Naptól kiégett fűvel teli kert. Ezek után már követtem is befelé. Megálltam az előszobában.

- Nézz csak körül. Az a szobád. – Intett egy ajtó felé. Nyilvánvalóan nem akart többet beszélni. Levette a cipőjét, a fal mellé állította, aztán kiment a megfakult sárga falakból álló konyhába, majd a csörgésből és a gázláng lobbanásának hangjából ítélve kávét vagy teát főzött. Miután az ő cipői mellé állítottam a sajátjaimat, átsétáltam a nappalin. Igyekeztem rövid utam során minél kevésbé oldalra fordítani a fejem, hogy ne kelljen túl sokat felfognom a látványból. A kifakult kanapé a hozzá nem illő fotellel, a felhúzott redőnyök, az állólámpa, a régi tévé, a dohányzóasztal és a gyéren megrakott könyvespolc egy olyan valóság részei voltak, amiről nem akartam tudomást venni. Eugene-i otthonom ehhez képest a Napkirály birodalma volt. Eközben pedig az ostoba remény végig ott pislákolt bennem, hogy belépek a szobámba, és elnevetem magam apa jó kis tréfáján, aminek részeként az összes valódi, kényelmes és kicsit is szerethető bútort az én szobámba zsúfolta. Az a helyzet, hogy apámnak soha nem volt humorérzéke.

- Istenem… - Suttogtam. Esetlenül hagytam lecsúszni a táskát a vállamról az ágyra. Az én szobám ablakain sötétbarna függönyök voltak. A tapéta új volt és páfrányzöld, a padló pedig leginkább arra emlékeztetett, amit anyám mindig bézsnek hívott. A bútorok között egyedül az éjjeliszekrény volt új. Végigpillantottam a gyűrött, fekete ágyon, a kis lávalámpán mellette, a guberált öltözőszekrényemen és hirtelen elfogadtam, hogy nem a napsütés vagy a fáradtság miatt érzem ilyen nyomorultul magam. A lelkem egy mosott rongynak tűnt, amit végül a szobám képe csavart ki. Leültem az ágyra. A térdemre könyököltem és ujjaimmal elcsigázottan végigszántottam vörösesbarna hajamon. 3 hónap. Ez a két szó volt az utolsó szalmaszál időszakos fuldoklásom kezdeténél. Ironikus, de itt még csak nem is volt annyi víz, ami valóban eltávozásra késztethetett volna. A homok általi halál pedig sokkal ijesztőbbnek tűnt. Reméltem, a country zenébe is meg lehet fulladni. A zenét imádtam, különösen, ha volt kivel élvezni. Még azt sem tudtam, egyáltalán van-e ebben a városban korombeli? Állítólag igen, de azt is mesélték, hogy a vidék dúskál a kukoricában, és ez is csak olcsó hazugságnak tűnt. Igyekeztem lecsillapodni. Közel 90 nap és újra otthon leszek, anyával, akit kiengednek az intézetből. Ha tényleg kiengedik - ha kiengedik egyáltalán valaha. Éreztem, hogy a szememet elfutják a könnyek, ami egyszerre töltött el szégyenérzettel és megkönnyebbüléssel.

- Kérsz kávét? - Összerezzentem apám hangjára. Azonnal megtöröltem az arcom, majd felálltam, merev mozdulatokkal átléptem a pokol egyik tornácáról a másikra, és végül a legmélyebb bugyorban kötöttem ki: feketén iszogattam a kávét a koszos konyhában szótlan apámmal. Nekem a kávéba legalább három cukor kellett, de ilyet mégis ki mer megmondani egy igazi, sörből és marhahúsból készült amerikainak?