Green Things

Sziasztok! Újabb fejezet a "kissrác" szemszögéből. A verset senkitől nem loptam, saját készítésű, ha mégis megtalálnátok az interneten (egyetlen oldalon van fenn), az a felhasználó bizony az enyém. 

Clyde

 Másnap kétféle kopogás is ébresztett; az egyik belülről, az idegrostjaimat marcangolva, a másik pedig az ablaküveg irányából. Sokáig feküdtem csukott szemmel. Az otthontól távol töltött 9 nap hosszúságát jelezte, hogy mennyi ideig tartott rájönnöm arra, hogy esik.
 Semmi kedvem nem volt kimászni az ágyból, de még a szemhéjamat megemelni is embertpróbáló feladatnak tűnt. Viszont ha sokáig feküdtem, forgolódtam és visszaaludtam, attól csak még keményebbé vált a reggelem. Ez a gondolat volt az egyetlen oka annak, hogy végül mégis felkeltem. Nehezen és kábán sétáltam el az ablakig, miközben mindenhol éreztem testemben a kellemetlen másnapot. A leheletvékony takaróm nélkül libabőrös lettem. Lassú mozdulattal végigsimítottam a felkaromon, de a tenyerem ugyanazzal az érdességgel találkozott és nem tudott felmelegíteni. Félrehúztam a függönyt és kipillantottam az utcára. Az eget sötétszürke felhőtakaró borította be, amiből szakadozó fonálrengeteg módjára hullott alá az eső. Megráztam a fejem. Elengedtem a függönyt, aztán a fürdőszobában tett szokásos, reggeli látogatásom után a konyhába sétáltam. Apámat sehol nem láttam, ami olyan nyugodtsággal töltött el, amitől már szégyellnem kellett volna magam. A Cornflakes dobozáért nyúltam, elővettem egy csíkos kerámiatálat, teleszórtam az aranyló pelyhekkel aztán felöntöttem tejjel. Leültem az asztalhoz. Lassan kanalaztam és közben az arizonai eltűnt gyerekek képét bámultam. Azon gondolkodtam, vajon az én fotóm is ott lenne-e a dobozon, ha meglépnék innen? Nem hittem. Anyám jelenleg még önmagára is veszélyes volt, apám pedig túl jónak tartotta magát ahhoz, hogy elismerje az élettel szembeni tehetetlenségét és olyan felesleges szervek segítségét kérje, mint a rendőrség. Amyéknek sem hiányoznék. Úgy túllépnének rajtam, mint az újabb rongybabán a sok közül, ami a veszélyes játék közben valahol lehullott a földre, de ennyi veszteséggel ők is számoltak már az elején. Berekesztettem ezeket a beteges gondolatokat, de csak mert ráfoghattam, hogy a mosogatás és a felöltözés lekötött annyira, hogy ne legyen időm másra figyelni. Amint kész voltam, fölöslegesnek éreztem magam. Egy darabig eltűnődve ácsorogtam, majd ledobtam magam az ágyamra, előkerestem a telefonom és lelkiekben felkészítettem magam életem egyik leggyorsabb internetezésére. A keretem nemsokára lemerült, és inkább nem is reménykedtem olyanokban, hogy a fogtündér egyszer csak feltölti. Csak végighúztam az ujjam a billentyűzáron, és mielőtt még elindíthattam volna a böngészőprogramot, egy sms várt.
"Amy szülei otthon, észrevették a rendmeretlenséget, szobafogság. Vasárnap 5-kor, a hídnál."
Az auto correct teljesen szükségtelen, de nagyon is szembeszökő létezésére gondolva a rendmeretlenség szót kicserélten a rendetlenségre. Még enélkül is gyorsan értelmet nyert a lényeg. Egész pontosan nem tudtam még, mit jelent a szobafogság Mr. és Mrs. Lloyd számára, de ahogy eddig sikerült megismernem a gyereküket, hamarosan megtudom egy kiadós piálás keretében. A szöveg másik ismeretlen pontja a híd volt. 5 kilométeres körzetben nem tudtam semmilyen folyóvíz létezéséről. Ez talán valami helyi argo volt. Az újabb közös balhé gondolata nem dobott fel annyira, mint ahogy kellett volna, ezért még az internetezést is elfelejtettem és egyszerűen visszaraktam a mobilom az éjjeliszekrényre. Az eső elállt. Nem tudtam, pontosan mióta is, de amikor kinéztem az ablakon, már semmi vízre utaló jelet nem fedeztem fel és a Nap is újra agresszívan tűzött. Ellöktem a függönyt, hogy az összes, beáramolni próbáló fényatom útját elállja, majd visszahasaltam az ágyra. A hátizsákomból elővettem a jegyzetfüzetem. Spirálos, kockás darab volt. Az egyetlen tárgy a lakásban, amit még mindig elővigyázatosan a táskámban tartottam. Előhúztam a drótspirálba csúsztatott tollat, az ajkaim közé illesztettem a végét de véletlenül se rágtam meg. Éreztem magamban a késztetést az írásra, ami azóta nem talált meg, hogy elindultam Oregonból. Most újra itt volt. Túlságosan közhelyes lenne olyanokat mondani, hogy ázott kutyaként kopogtatott az ajtómon, s én szánalomtól meghajolva engedtem be. Csak elkezdtem írni és kész. 12:47 volt, apa a műhelyben dolgozott, odakint csak néha lehetett egy-egy hangosabb kiáltást vagy a kövek csikorgását hallani, ahogy elhúzott az úton egy autó. Az ujjaim nem maguktól futottak a papíron, hanem a bennem lakozó érzelmek és az értelem furcsa találkozásából buktak ki a szavak, amihez a toll, a papír és a kezek csak azért kellettek, mert nem voltam elég zseniális, hogy ennyi sort megjegyezzek.

Tengeri levegő járja át a tüdőm,
Fülembe zúgnak a csattogó habok,
Emlékektől üres üdülőm,
Itt mind emléktelenek a napok.


Előttem nyújtózik a végtelen tenger,
Fönn összecsókolódznak az éggel,
Ajkukról alázuhan egy új kezdet,
S csendben szunnyad a mélységgel.


Csöngettek. Legalább 10 centit ugrottam az ágyon, amitől a takaró összegyűrődött és a toll valahogy a párnák közé gurult. Nem voltam az a koncentrált, valódi tehetség, aki pillanatok alatt képes volt mindent rímekbe önteni, de mégsem telhetett el annyi idő, hogy apám, vagy valamelyik ivócimborája legyen az. Az órára pillantottam: 13:03. Sóhajtva fölálltam, elsétáltam az ajtóig és kinyitottam. Meglepetten bámultam a férfira. Farmernadrág, fekete póló, bakancs és sötétbarna haj. Ezek az átlagos tényezők nála olyan egyedi eleggyé váltak, amitől különlegesnek és mindenkivel összetéveszthetetlennek tűnt.
- Hello. - Próbáltam természetesen kiejteni azt az öt betűt, anélkül, hogy az agyamban villogó error felirat az arcomról is leolvasható lenne.
- Szia. - Köszönt vissza nyugodt mosollyal. Chace hanglejtése határozott és magabiztos volt, a tekintete pedig nyílt és kissé talán túl sokáig is felejtette az embereken. Ennyit tudtam megállapítani, mielőtt elálltam volna az ajtóból.
- Gyere csak be. - Nyögtem ki. Számomra úgy tűnt, egy perc is eltelt, mire le tudtam őt reagálni, de a racionális felem megnyugtatott, hogy a téves időérzékelést csak a zavartságom váltja ki.
- Látom egyértelmű, hogy hozzád jöttem. - Kedélyesen elnevette magát. Belépett a lakásba és egyből a nappaliba lépve leült a kanapéra. Olyan feltűnően ismerte a járást, hogy az érdeklődésem egyből elfeledtette velem a pillanatnyi mentális kék halált, amit a váratlan feltűnése okozott. Becsuktam az ajtót és megálltam a nappaliban.
- Voltál már itt? - Kérdeztem komótosan. Ráérősen bámult rám, mint egy nagymacskára, ami túl közel merészkedett az emberekhez, és előbb meg kell várni, hogy leüljön a fenekére és visszahúzza a karmait, mielőtt megsimogatják. Valamiféle dühöt lobbantott fel bennem az a tekintet. A többi felnőttet is el kellett viselnem, erre ideállít valaki, aki majdnem velem egykorú és mégsem képes úgy viselkedni. Leültem a fotelbe. Mintha valóban csak erre várt volna, megszólalt.
- Néhányszor jártam édesapádnál. Imád pókerezni és ebben a városban nem nagyon akad más ellenfele. - Könnyedén vállat vont. Nyilvánvaló volt, hogy csak azért, mert az itteniek már annyira hozzászoktak ahhoz, hogy mindenki mindenkiről tud mindent, hogy teljesen fölöslegesnek tartották a rejtőzködést, és már az ehhez szükséges képességeiket is elvesztették.
- A többiek mind túl hamar kidőlnek a piától. - Tette hozzá a hallgatásomat látva, mintegy magától értetődő magyarázatképp. De most nem igazán akartam alkoholról beszélni.
- Pontosan miért is jöttél? - Felvontam a szemöldököm, és érkezése óta először sokáig tartottam vele a szemkontaktust. Magabiztossággal töltött el, ha a másik embert néztem, és nem az ujjaimat, amikkel a fotel karfáján szórakoztam.
- Kíváncsi voltam az új fiúra, mint mindenki más. Jól megy itt a sorod? - Komolyan bámult rám, aztán elvigyorodott. - Dehogyis... Biztos elégszer kikérdeztek már. Nagyon is. - Pár másodpercre fürkészőn nézett, amitől kényelmetlennek éreztem a jelenlétét, de aztán megint egyszerűen folytatta.
- Visszahoztam, amit nálam hagytál. - Felém nyújtotta a karkötőt. Egy "köszönöm" kíséretében elvettem tőle, és közben lázasan kerestem  az agyamban valamilyen magyarázat után, hogy pontosan mi is ez.
- A barátnődtől kaptad? - Követte a pillantásával a piros, fonott ékszert, amíg össze nem zárultak körülötte az ujjaim. Megráztam a fejem. Már majdnem előálltam a legújabb hazugsággal, de annyira nem jutott eszembe semmi hihető és ideillő, hogy egy mély lélegzettel feladtam.
- Az anyámtól. Ő otthon maradt, míg én idejöttem a nyári szünetre. Jobban szeretem vele élni, de nem maradhattam és apámhoz kellett költöznöm, remélhetőleg csak augusztus végéig. Ez afféle... búcsúajándék. - A végére felemeltem a tekintetem a karfán játszadozó ujjaimról és igyekeztem úgy nézni Chace-re, mint egy teljesen nyugodt kamasz, akit igazából ez az egész nem érdekel.
- Szépen lesültél és csak pár száz kilométerre vagy a Grand Kanyontól. - Vágta rá mosolyogva. Döbbenet ült ki az arcomra. Ezt a választ még soha nem kaptam meg, ha az életemről sikerült valami őszintét mondanom. Mindenki sajnálkozott, együtt érzett vagy feltűnően megpróbált felvidítani. Ezekkel éles határvonalat húztak közénk, ami világosan hirdette, hogy ők jobbak mint én és csak segíteni akarnak. Hirtelen eltörlődtek az ellenséges gondolataim és őszinte kíváncsiság lépett a helyükbe.
- A Grand Kanyon sosem izgatott igazán. Túl nagy, túl hosszú, túl üres és túl messze van mindentől. Én a növényeket szeretem, nem a köveket, bár azoknak is megvan a maguk szépsége, de ha választani kéne akkor már azokból is inkább a korall, ami tulajdonképpen nem is kő, hanem elhalt állati maradvány. - Eltűnődve soroltam mindent, ami hirtelen eszembe jutott.
- A Grand Kanyon gyönyörű. Még van három hónapod, mit veszítesz, ha meglátogatod? - Ajánlat volt, nem parancs vagy gúnyolódás. Elgondolkodtam.
- Nincs kivel elmennem, ráadásul annyira nem is izgat, hogy rá tudnám venni Terryt, Amyt vagy bármelyik másik ismerősömet, ami amúgy is lehetetlen próbálkozás lenne. Pénzem sincs. - Tanácstalanul néztem rá. Eszem ágában sem volt így kitálalni, de a szavakon néha úgy el lehet csúszni, mint a mesefilmekben a banánhéjon.
- Vállalj munkát. - Lassan elmosolyodott, ami újra zavarttá tett. Hirtelen megjelent az agyamban egy párbeszéd a képzeletbeli önmagam és Chace részvételével, amint megkérdezem tőle, amire valójában gondolok. Figyelj, nem vagy te véletlenül skizofrén? A reakciói értelmezhetetlen és teljesen logikátlan módon követték egymást.
- Nem tudok. Minden település messze van, nem lenne időm hazaérni két műszak között. Itt nincs munkalehetőség. - Kivéve egy-két öregnél, akiknél éhbérért dolgozhattam volna. Néha kitartó tudtam lenni, de annyira közel sem, hogy elhitessem magammal, pár dollárért el tudnám viselni őket. A férfira bámultam, aki a világ legtermészetesebb mozdulatával beletúrt a hajába és úgy figyelt, mintha közben már egész máshol járna. Arra számítottam, hogy úgy tesz, mint az emberek gyakran a közelemben. Nem mindig figyeltek rám, sokszor már feltűnően untak és a végére tettetett eltűnődéssel kértek elnézést. Mégis beszélni kezdett.
- A Red Spotban dolgozhatsz. Már újraüvegeztettem, többé-kevésbé rendbe raktam a dolgokat, de hiányzik a leltározás. Nem szeretem azt a munkát. Ha délre beérsz, akkor elég 4-ig benn maradnod, hogy öt nap alatt kényelmesen kész legyél vele. Az árban megállapodhatunk odabenn. - Lezárta a mondandóját és várakozón figyelt engem.
- Rendben... Remélem, zeneelméleti tudás nem kell hozzá, még ha rendelkezem is némivel. Azon kívül szívesen elvállalom. Jó, ha csak jövőhét hétfőn kezdek? - Komolyan kérdeztem, de ő csak szórakozottan bólintott. Pár másodpercig szótlanok maradtunk, és még mielőtt a csönd kínos hosszúságúra nyúlt volna, Chace felállt. Amíg ült, nem látszott, milyen magas, de most kinyújtózott. 185 centiméter lehetett. Én is felemelkedtem a fotelből, majd minden egyéb testrészemet megelőzve, a szám mozdult először.
- Te tudod, mi az a híd? - Ha drámai megtorpanásra vártam, megkaptam. De ezt nem követte sokatmondó, mélyre hatoló tekintet, titokzatos utalás vagy szó nélküli kámforrá válás. Azzal a természetes higgadtsággal kezdett magyarázni, amiből egyszerre áradt az életigenlés, az önbizalom és a mindenek feletti tolerancia, amit talán már csak én tettem hozzá, miután másodjára beszéltünk és egyszer megfigyeltem, ahogy egy számomra idegen nőnek segített berakodni a frissen vásárolt holmikat a kocsijába.
- A 66-os fölötti öreg felüljáró. Ha nyugatra indulsz el az országúton, úgy 5 kilométer után belefutsz. - Tömör és lényegretörő felelete után tovább indult az ajtóhoz és a megkérdezésem vagy a megvárásom nélkül  kinyitotta, majd kilépett az utcára. A napfény a félfák által formázott téglalapon keresztül tűzött felém, egy férfi sziluettjét formáló árnyékkal megtörten. A zsebével babrált, majd elővett egy dobozt és egy kisebb tárgyat, a szájába tűzött egy szál cigit és mire kiértem mellé, már rágyújtott.
- Tehát ezért rohantál ennyire. Nem lehet túl jó így függni valamitől... - Hunyorogva fordultam felé. Épp csak jobbra döntötte a fejét, hogy ne rám fújja a füstöt.
- Hány éves vagy? - Talán épp most vonta fel a szemöldökét. A mimikája megváltozott, de nem tudtam tökéletesen behatárolni, mégis milyen módon.
- 17. - Elhallgatott.
- ...mióta vagy 17? - A hangja sejtelmesen elhalkult, de egy jellegzetes vigyor játszott az ajkain, amitől elnevettem magam.
- A kultúra szennye ide is elér? - Mosolyogva néztem fel rá, de fáradtan megrázta a fejét és újra beleszívott a cigijébe.
- Attól, hogy bántón kritizálsz egy művet, az még nem veszt az értékéből, ahogy a dicséretek által sem lesz jobb. Maradj objektív. 17 éves kölyök... - A végére elmosolyodott. Csupán három szóval képes volt a mondandója hangvételét átformálni, bár éreztem, hogy a jelentősége mit sem változott.
- Nem kell apám engedélye, hogy nálad dolgozzak? - Az utolsó kérdésem volt, aminek nem akadt túl sok jelentősége, de ez mindkettőnk számára egyértelmű volt.
- Apáddal jól kijövök. Örülni fog. - Az arckifejezésem láttán felnevetett. - Ne nézz így, csak gyere be hétfőn, kettőre. - A zárószavak szinte parancsnak hatottak a mondat nyitásának komolytalansága után.
- Oké... Szia. - Egy mosollyal zártam le a köszönésemet, amit viszonozott, de már nem beszélt, csak tovább sétált. Irigységgel vegyes bizonytalansággal figyeltem az öntudatos lépteket, amikkel akár a Szent Földre is bevonulhatott volna, és még korona sem kellett volna a fejére, hogy megéljenezzék. Nem értettem az ilyen embereket. Bár ez a legtöbb emberre igaz volt, mert hiába fogtam fel, mit miért tesznek, úgy éreztem, a gondolatbeli kigúnyolásuk nélkül belefulladnék az ostobaságuk tengerébe, ami egyre mélyebbé vált alattam és sósabbá körülöttem. Visszaindultam a házba. A szobámba léptem és visszahengeredtem az ágyra, majd a mentolos cigaretta illatával az orromban vettem a kezembe a tollamat.

A föld meghajol, utat ad, hullámzik,
Felzubog a víz, előtör a habja,
Az ég tornya felé nyújtózik,
Hogy ajkáról a csókot lemarja.

A felhők elérnek a síkságig
A világot sötét ködbe burkolva.
Előttük meghajolnak a fák is,
És mindjárt rám omolnak.

Szaggat a lelkem, mert hullámverés,
Kegyetlen vihar, tengeri ár,
Benne minden élet éltet vetél,
Könnyet iszik, kacajt zabál.

Nem csillapodik a tenger többé,
A felhők sem hallgatnak már,
Végül elfogyott az összes kötél,
Hát láncoknak feszül a világ.

Egybenyílik az ég és a föld,
A tenger erővel nekirohan,

A láva a lelkemből végre előtör,
S a kezdet a mélységben szunnyad.

Lassan fellélegeztem, amint a végére értem. Hirtelen megszaladt a toll a papíron és most kegyetlenül fáradtnak éreztem magam. Nem tartottam szükségesnek, hogy átolvassam, ezért csak összecsaptam a füzetet, majd a tollal és a karkötővel együtt visszasüllyesztettem az ágyam mellé legyűrt, ürességtől összeesett hátizsákba. Még pár percig álmosan feküdtem az ágyon. A harmadik ásítás után nyújtózkodtam, hogy a bizsergés, ami az izmaimon át végigfutott a gerincem mentén, mozgásra késztessen. A konyhába mentem és rövid kutakodás után nekiálltam szendvicset csinálni. Szokásosan apa főzött - nem túl jól, de ehető minősítéssel. Az kellemetlenebb volt, amikor az ivás miatt nem maradt rá ideje. Egyelőre nem voltam itt annyi ideje, hogy kitapasztalhassam, ez milyen gyakran is történik meg, de ma pontosan ezzel a helyzettel kellett szembenéznem. Neki is vágtam kenyeret és megvajaztam a szeleteket, aztán sonkát és uborkát pakoltam rájuk. Miután megvacsoráztam, egy tányéron beraktam a megmaradt szendvicseket a hűtőbe, aztán jobb híján leültem a tévé elé. Megálltam egy természetfilmnél, ami jobban lekötött, mint a romantikus és akciófilmek, amik már mind a közepüknél vagy a végüknél jártak, ráadásul a televíziós vásárlásnál is jobb opciónak látszott. Fél 6 lehetett, amikor a kulcscsörgésre felkaptam a fejem. Én nyugodtan, apám pedig morgolódva köszönt, majd a cipőjét betolta a helyére és kiment a konyhába.
- Csináltam szendvicseket! - Szóltam ki neki. Hallottam a hűtőajtó fojtott cuppanását, ahogy kinyitotta.
- Talán le kellett volna takarni, nem? - Kiabált vissza baljóslatúan. Kibotorkált az ajtóig, megtámaszkodott és picit megbillent, aztán rám bámult. - Nem tudom, anyáddal hogy éltél, de most nem abban a bölcsődében vagy, amivel összekevered a házamat. Itt férfiak élnek, akik rendet tartanak maguk körül, és képesek egy kibaszott fóliát rárakni a tányérra, ha már kaja van rajta! - A végére már szinte újra üvöltött, a feje pedig vörösödni kezdett. A fülemben éreztem, amint őrülten áramlik bennem a vér és nem csak hallottam a szívem dobolását, de szinte láttam is, ahogy lüktet a mellkasom
- Legközelebb letakarom. - Szólaltam meg végül, és reménykedtem, ezzel elkerülöm a további balhét. Rám bámult én pedig falfehéren álltam a tekintetét. Hátat fordított és a cipőjét kereste.
- Szerencsétlen kölyök... Adam Penn, na az tökös csávó volt a te korodban is. Vele találkozom ma este. Még az is jobb, mint amit itt kell elviselnem. - Morogva felvette az elnyűtt marhabőrt a lábára aztán bevágta az ajtót. Ahogy eltűnt, a bennem keringő adrenalin remegés formájában tört utat magának. Nem volt annyira súlyos, így a tévét ki tudtam kapcsolni, de csak egy tusolás tudott ténylegesen segíteni. Bemásztam az ágyba és még sokáig zenét hallgattam, mielőtt kikapcsoltam volna. Erővel kényszerítettem rá magam arra, hogy aludjak. Arra kellett gondolnom, hogy augusztus, augusztus, augusztus nincs is olyan messze, főleg ha már ismerek itt korombelieket és pénzt is tudok szerezni a leltározással. Az éjjeliszekrényemen rezegni kezdett a mobil. Kinyújtottam a kezem, tapogatni kezdtem a hűvös fát és megmarkoltam a fémet, amint megéreztem. Egy sms volt Amytől.
"Szobafogság elengedve. Holnap találkozunk?"
Megmozgattam az ujjaimat, hogy rendesen tudjak írni, és válaszoltam.
"Igen. 3-kor, McCord büféjében?"
Pár másodperc telt el, mielőtt a zöld buborékban feltűnt volna az "igen" felirat. Elmosolyodtam. Olyan sok minden miatt lehet a zöld a boldogság színe: zöldek a fák, zöld a legtöbb sörösüveg, szürkészöld árnyalatú a marihuána. Ezt a zöldet nem azonosítottam volna a boldogsággal, de ez után az este után bőven elég volt egy kevés örömteliséghez. Legalábbis reméltem, hogy ez volt az az esemény, ami Ariadné világító fonalaként nyújtózott most előttem és vezetett valamerre, ami nagyon távol volt a bennem növekvő kétségektől.