Clyde
-... go ask Alice, when she's ten feet tall, and if you go chasing rabbits, then you know, you're going to fall... - Énekeltem halkan, miközben a cipőmet kötöttem. Nem bírtam kiverni a fejemből ezt a számot, főleg hogy a zenelejátszóm már agyonhallgattam, apám lemezeinek pedig a borítója is megijesztett. Apám már néhányszor rám szólt, hogy fogjam be, mert nehezen viselte el a hangomat, ami, ha az énektudásom kicsit is hasonlított az övére, teljesen érthető volt. Felegyenesedtem. A zsebembe raktam a kulcsom, a mobilom és a pénztárcámat.
- Elmentem! - Kiáltottam hátra. Nem pillantottam a nappali felé, de nem is volt rá szükség, mert szinte ide hallottam apám biccentését, miközben egy újabb adag sörért nyújtotta a kezét, ami a fotel mellé készített rekeszben pihent. Kiléptem az utcára. Néhány nap után megszoktam, hogy ilyenkor arcon töröl a hőség. Délután kettő volt, és ahogy én tapasztaltam, ha az időpont két tényezőjét (14:11, azaz 14 és 11) összeadjuk, és megszorozzuk úgy kilencezerrel, akkor megkapjuk az értéket, amit a hőmérő higanyszála mutat. Ez most baromi meleget jelentett. Már nem kellett lekennem magam naptejjel, mert a bőrömön a kezdeti vörösség helyét a helyiek barnasága és a hófehér közötti bronzos árnyalat kezdte átvenni. Fehér póló és farmernadrág volt rajtam, piros tornacipővel. Észrevettem, hogy az itteniek furcsán néznek rám a feliratos, neonszínű ruháim láttán, ezért visszafogottabban kezdtem öltözködni. Ez apám szekálását is leállította egy időre, ami összességében megérte az árát. Neki minden vágya volt, hogy végre beilleszkedjem ide, és én igyekeztem. Tényleg. Már ismertem Carl Mayweathert, akinek szerszámüzlete volt Winslow határán, egy Patricia nevű, vöröshajú nőt, aki a helyi "áruház" egyik eladója volt, a szőke barátnőjével együtt, aki mindig a műkörméhez igazodó szemhéjfestéket használt. Tudtam, ki az a Leah McCord, akárcsak Norton Cook, akik mindketten a vendéglátóiparban tevékenykedtek, bár egyikük kávézót, a másikuk kocsmát üzemeltetett. Azzal is tisztában voltam, hogy Jonathan Badgeley, Harvey Delano és Adam Penn alkották a helyi polgárőrséget. Alig egy hét után ezt igazán elismerésreméltó teljesítménynek tartottam, de tudtam, hogy egyelőre nem dőlhetek hátra. Én voltam az egzotikus állat, ami valahogy a tanyára tévedt.
- Hééé...! - Elhaló kiáltás zavart meg. Nem harcias, sokkal inkább kíváncsi és egyszerű módon figyelemfelkeltő volt. Abba az irányba pillantottam. Megláttam egy dundi, göndörhajú nőt aki egy üzlet elől intett felém. Átvágtam az úton, ahol semmilyen autó nem járt és odasétáltam hozzá.
- Hello. - Ragyogó mosoly jelent meg az arcán, én pedig igyekeztem úgy nézni rá, mintha kicsit sem hasonlított volna a bolond öregasszonyra gyerekkorom egyik leggyűlöltebb horrormeséjéből, aki megölte, aztán kitömte a saját férjét.
- Jó napot kívánok. - Köszöntem a tőlem telhető legudvariasabb módon. Értékelte.
- Te vagy Robert Dalton fia, ugye? Isten hozott nálunk! Nem lehet könnyű itt az északi időjárás után, de egész biztosan megszokod, hiszen az apád is olyan kitartó és keménykötésű, tisztességes ember... - Mosolyogva bámult fel rám. Gondolatban a szemem forgattam, de ő ebből csak az arcomra fagyott vigyort és a gépies bólogatást érzékelhette.
- Köszönöm. Én is örülök, hogy itt lehetek. Ne haragudjon, de most sietnem kell... találkozóm van az új ismerőseimmel. - Igyekeztem lerázni. A szemei pletykára éhes reflektorokká váltak.
- Máris barátokra tettél szert? Igazán ügyes kölyök vagy. Na és kik a szerencsések? - Próbálta minél kevesebb érdeklődéssel kérdezni, közben pedig a pólója aljával babrált.
- Amy Lloyd, Jeanice, Nora, az ikrek és David. - Soroltam el egy szuszra, miközben az arcán végigfutó érzelemhullámokat figyeltem.
- Értem. Szórakozzatok... jól. - Visszalépett az épület takarását jelentő árnyékba, a szemeit pedig összeszűkítette és úgy nézett rám egy másodperc törtrészéig, aztán ugyanazzal a cukormáztól csöpögő mosollyal fordított hátat. Tovább indultam. Az érkezésem után apám szinte egyből körbevitt a városban, bemutatott mindenkinek, és az azt követő második napon máris lecsaptak rám. A helyiek egyértelműen az itt élő néhány család kamaszgyerekeit gyanúsították a bűntényekkel, amikről nemrég hallottam. Ezt még én sem zárhattam ki. De nem volt időm mérlegelni, amikor elrángattak egy gyorsulási versenyre, amit egymás között rendeztek, közel 2 kilométer hosszan, végig a 66-os úton. Phoenixbe jártak iskolába, legtöbbjük utálta ezt a helyet és megállás nélkül az újabb és újabb szórakozási lehetőségek után kutattak, amíg véget nem ér a nyár. Megálltam egy hatalmas, sötétvörösre festett ház előtt. Becsöngettem.
- Vénasszonyoknak három zsák rizs a belépés! - Üvöltötte ki valaki eltorzított hangon. Aztán röhögést hallottam, kivágódott a bejárati ajtó és egy hangosan nevető szőke ciklon lökött arrébb valakit.
- Sziaa Clyde! - Amy megindult felém. Aranybarna bőre volt, a lábai szokatlanul hosszúnak tűntek a rövid, feszülős sortban és a nyaklánc, aminek kereszt alakú medálja mélyen a mellei között végződött, minden egyes lépésénél rezdült egyet.
- Szia. - Néztem rá a szokott mosolyommal. Láttam rajta az elégedettséget, amiért alaposan felmértem, majd megtorpant előttem, győzelemittas mosollyal lenyomta a kilincset és a kapu magától kitárult. Zavartan elvigyorodtam.
- Ez nem igazán volt sportszerű. - A válaszom tetszhetett neki, mert lányosan felnevetett, aztán végigsimított a karomon.
- A fiúk már annyiszor megbámulták a fenekem, hogy neked is akartam adni egy kis előnyt. - Azzal megfordult és hangsúlyos léptekkel elindult befelé. Becsuktam a kaput, aztán követtem és az ablakokat néztem. Nem sokat láttam abból, ami odabent folyik, de a zene kiszűrődött. Skrillex.
- Csá Clyde. - Az ajtóban Matt várt vigyorogva. Biccentettem neki, aztán tovább léptem. - Bocs, azt hittem Mrs. Nessman az... - Magyarázkodott a megbánás legkisebb jele nélkül is, aztán visszaült a kanapéra, átkarolta Janice derekát és valószínűleg ott folytatták a csókolózást, ahol pár mikroszekundummal ezelőtt abbahagyták.
- Minek jönne ő ide? - Kérdeztem értetlenül. Próbáltam egyszerre koncentrálni a beszédre és arra, hogy viszonozzam Nora pusziját, amit az arcomra kaptam. Terry, az ikerpár másik tagja, aki Matt aranyszőke hajából és barnászöld szeméből is rendelkezett egy-egy másolattal, vigyorogva megrázta a fejét.
- Az előbb átjött, hogy kapcsoljuk ki az ízléstelen ricsajt, de azt mondtuk neki, hogy nem zenélünk, csak meghibásodott a centrifuga... - A mondat vége röhögésbe fulladt, amibe David is becsatlakozott.
- Ember, nem hiszem el... nem hiszem el hogy tényleg bevette... - A fejük vörösödni kezdett, amiből azt állapítottam meg, hogy nem most kezdtek el először szakadni a sztorin. Amy megállt előttem egy-egy doboz sörrel a kezében, aminek láttán Nora egyszerűen visszaült a kanapéra és tovább ette a chipset.
- Citromos vagy sima? - Felvonta a szemöldökét, és olyan barátságosan mosolygott, amit lehetetlenség lett volna nem viszonozni. Kinyújtottam a kezem a citromos felé, ő pedig hátrahúzta a sört. - Ezt már David lestoppolta. - Tovább sétált, én pedig értetlenül bámultam pár másodpercig utána, aztán leültem a kanapéra, Terry mellé.
- Mentsd az életed, Clyde Dalton, feldühítetted a végzetasszonyát! - Szólt drámaian, aztán elvigyorodott és halkabban folytatta. - Fogadtak, ő meg Janice, hogy kinek van jobb segge. Mivel befelé jövet szinte csak egy másodpercre néztél Amyre, a vörös elkönyvelte a győzelmet. Komolyan, mi bajod volt neked? - Nevetve oldalba bökött. Nagyon lassan értettem meg, pontosan mit is akart ezzel mondani.
- Amy elég szép lány, és a feneke formája is kimeríti a tökéletes fogalmát, de jobban lekötött, hogy becsukjam a kertkaput, mielőtt Delanonak feltűnne és gyanús körülményekre hivatkozva bejönne ide. - Válaszoltam gyorsan. Hirtelen a közös gyűlölet egyetértése söpört végig a társaságon, és elkezdődött az anekdotázás a faszfej polgárőrökről. Hátradőltem és nem különösebben szóltam hozzá a témához, de amikor Amy beleült az ölembe és nevetgélve a kezembe nyomott egy doboz sört, úgy gondoltam, biztosan vége az amúgy is harmatgyenge ellenségeskedésének. David sokatmondóan pillantott felém, amitől kezdtem kellemetlenül érezni magam. Folyton ugratták egymást, ami nem volt az én stílusom. A viccelődés itt amolyan helyi sport volt, aminek mindig volt győztese, vesztese és nézőközönsége. Eugene metropolisz volt a helyi körülményekhez képest. Ott felültem a buszra, elmentem a külvárosba és úgy sétálhattam, hogy senki nem tudta, ki vagyok. Ha boldog voltam, éppúgy átnéztek rajtam, mint amikor elhagyatottnak éreztem magam. Amikor hazaértem, és anya épp a gyógyszerektől kábán bámulta a tévét, vagy sírógörcsöt kapott és a konyhaszéken ülve, magában motyogva bámulta az ujjait, csak annyit kellett tennem, hogy felkapom a kabátom és eltűnök. Pár órára új lapot nyitottam életem könyvébe, és csupa értelmetlen sétával töltöttem meg, olyan helyeken, ahol senki nem ismert. Rádöbbentem, hogy itt valójában mindvégig a névtelenség hiányzott.
- Bébi... - Amy finoman mocorogni kezdett az ölemben, ami összezavart és ráemeltem a pillantásom. Kérdőn bámultam, amitől elmosolyodott, majd hátradobta a haját és nevetve rácsapott a vállamra.
- Nem figyelsz, a söröd felmelegedett és hiányzik az öngyújtód. - Az ujjai között forgatott egy formátlan, fehér cigit. Az előző iskolámban sosem tartoztam a menők, sem a számkivetettek közé, csak egyszerű diákként tengettem a mindennapjaimat. Valójában valahol odabenn, mélyen sejtettem, hogy itt is csak azért kerültem közéjük, mert automatikusan a vaskalapos szüleik elleni forradalom résztvevőjének tekintenek minden velük egykorút. Nem volt autóm, mint az ikreknek és Janice-nek, hiányoztak a vadiúj cipők a ruhatáramból és még csak nem is szerettem azt a zenét, amit ők. Mégis belementem a színjátékba, hogy imádok közöttük lenni, mert még ez is jobb volt, mint a magány. Ha alantas dolog is volt így gondolkodni, nem tudtam ellene mit tenni. Ráadásul én is felismertem egy jointot.
- Adom. - Hátradőltem és benyúltam a zsebembe, ami körülményes mozdulat volt, mivel Amy feneke kissé útban volt, de az elégedett sóhaját hallva nem mertem megszólalni. Végül odaadtam az öngyújtót. Puszit nyomott az arcomra. Elmosolyodtam.
Miközben meggyújtotta, volt némi időm megfigyelni a körülöttem lévőket. Janice és Matt abbahagyták a nyílt színi pettinget, most pedig várakozón simogatták egymás combját. Semmit nem tudtam a kapcsolatukról. Mattnek egész biztosan a sokadik barátnője volt, és talán csak azért jöttek össze, hogy elüssék a nyári szünetet, amíg nincs más lehetőségük. Talán ő volt az, akit az előző iskolámban csak a "Mr. Bárkitmegkaphat" jelzővel illettek. Aranyszőke, rövidre nyírt fürtök, amik így is feltűnően hullámosak voltak, határozott vonások, amik állandóan James Deant juttatták eszembe, és az a fajta személyiség, ami mindig megsúgja a tulajdonosának, hogy mikor mit mondjon. A mellette ülő Janice tökéletesen kiegészítette, aki lágy és kecses volt, de ezzel éles ellentétben hangos és karakán. Gondosan manikűröztetett, a színek mindig harmonizáltak rajta és meglepően fehér volt a fogsora. Nem különösebben szívlelt, de megtűrt a territóriumában. Leginkább Amy miatt, aki erősen tolta kifelé a saját királysága határait.
Terry eközben vidám mosollyal figyelte a lassan fölfelé kanyargó füstöt. A ruhái egytől-egyig márkásak voltak, mint ikertestvére összes gönce, de mindent úgy viselt, mintha csak egyszerű melegítőben és kinyúlt pólóban ücsörögne otthon. Vele tényleg jóban voltam, mert bár néha ijesztően sokat beszélt és abból, ahogy a McCord étterem WC-jében képes volt megborotválkozni, azt szűrtem le, hogy ő is szenved valamelyik helyi bolondériában, mégis nyíltnak és barátságosnak látszott.
Az utolsó srác a házban David volt; fekete, tüskés hajjal, sötétbarna bőrrel és a hajszínével majdnem megegyező sötétségű íriszekkel. A vigyora várakozásteli és nyugtalanítóan veszélyes volt. Nem mertem volna rábízni a lakáskulcsomat, de még a fogkefémet se.
- Itt is van... - Amy egyből felém nyújtotta a spanglit. Mélyen letüdőztem a füstöt, sokáig lenn tartottam és ezalatt tovább adtam. Kifújtam. A pillantásom megakadt Norán, a legszótlanabbon, akinek vastag, fekete keretes szemüvege mögül gyönyörű, égszínkék szemek figyelték Terry ajkait, ahogy kiáramlott közöttük a füst. Erről a lányról még nem volt határozott véleményem. A testemen végigáramló bizsergés alapján ma este már nem is nagyon lesz. Még kétszer ért vissza hozzám a cigi, mielőtt kifulladt volna. Biztos voltam benne, hogy erősre csinálták, hogy mindannyiunknak elég legyen. Hátradőltem, ráraktam Amy derekára a kezemet és hamarosan felcsendült az ez által kiváltott, éles kacaj. Majd valahogy öt perc múlva meghasadt a tér-idő kontinuum. Emlékeztem, ahogy David kezdett nevetgélve léggitározni, miközben hunyorgott a szemébe sütő naptól, most pedig a konyhapadlón feküdtem, a mellkasomon Nora fejével.
- ... a kutya meg most dugja a lábam. Nézd... néézd... szerintem én ezt ismerem... - Megint kacarászni kezdett, amibe én is bekapcsolódtam, majd megpróbáltam a szájára tenni a kezem.
- Css... nézd. - Mindketten elhallgattunk. - Éjszaka van. - Szólaltam meg újra röhögve, mire ő is hangosan nevetni kezdett, aztán tovább bámult lefelé. Nem mertem lenézni, mert emlékeztem, hogy legutóbb, amikor megtettem, csúszni kezdtem lefelé a padlón.
- Tudom, ki ez... Chace az. Chace kibaszott Evans. - Suttogott döbbenten, aztán kuncogni kezdett. - És egy kutya. - Megint röhögni kezdtünk, aztán egyszerre kezdtük lepisszegni egymást.
- Honnan ismered őt? - Kérdeztem kíváncsi mosollyal, miközben ki-becsuktam a szemeimet. Táncolt az égbolt fölöttem, és a csillagok a plafonon is átragyogtak.
- A pasim volt. - Motyogta elrévedezve. Döbbenten kezdtem ingatni a fejem, amitől az égbolt forogni kezdett.
- Mindketten szépek vagytok, akkor minek mentetek szét? - Elvigyorodtam, de próbáltam minél halkabban csinálni, hogy ne szakítsam félbe.
- Mert egy seggfej... Az a pasas... az a pacsfösz tehet róla... Victor... A phoenixi fotós, a legjobb barátja, aki csak három hétre érkezett ide, de máris sokkal fontosabb lett neki, mint én. - Dühösen kezdett beszélni, aztán megint spontán röhögni kezdtünk. - De én kidobtam. Nem úgy, mint a banánt a kukába, hanem mint a férfit, aki megérdemli, hogy kidobd, mint egy banánt... -
- Értem. - Vágtam rá nevetve, aztán elhallgattunk és nem szólaltunk meg. Elfoglaltak a gondolataim, amik a Jefferson Airplane, az ezüstszürke busz, Chace Evans, Amy Lloyd és a szobám lávalámpája körül forogtak. A fejemben mindez összeállt egy csodálatosan harmonikus, szeretetteljes eleggyé, ami olyan összetett volt, hogy még a kozmosz is csak kerti szőttes lehetett mellette. Még legalább 1 óráig feküdtünk így, mielőtt a pörgés megállt és a csillagok fölszívódtak az égről. Nem tűnt fel, pontosan mikor, de Nora lemászott rólam aztán kiment a konyhából. Némi motoszkálást hallottam. Fölálltam. Újra szédülni kezdtem és meg kellett kapaszkodnom a pult szélében. A lábaim mintha gumiból lettek volna. Csak lassan tudtam elindulni vissza, a nappaliba, ahol egy felborult asztalon és Terryn kívül senkit nem találtam. Ő épp egy távirányítót nyomogatott, amivel semmilyen eszközt nem próbált meg beüzemelni, csak az ujjaival gyűrte a gombokat.
- Megy... megyek... ahh. - Nyögtem fel végül. A beszéd is furcsa volt. A digitális órára pillantottam, ami 21:04-et mutatott, közben pedig a nyelvemmel köröztem a számban, amíg meg nem találtam a fogaimat.
- Szia. - Minden egyéb nélkül kiléptem az ajtón. Fogalmam sem volt, mondott-e egyáltalán valamit. Hazafelé sétáltam, ügyelve, hogy minden egyes betonlapra csak egyszer lépjek rá. Egy idő után ösztönös mozdulatokkal tettem ugyanezt. Körbepillantottam. Minden békésnek és boldognak tűnt, néhány házban égett a fény, máshol pedig nyugalmas csend honolt. Az utca másik felén egy terjedelmes pocakkal büszkélkedő ember sétált el, akit még nem ismertem föl, de örömtelin integettem neki. Felgyorsította a lépteit. Ma még ez sem szeghette kedvem. Felfelé bámultam az égre, néha a kerítésekre, és a csillagok gyönyörűsége lenyűgözött. Nevetésfélét hallottam, de mire oldalra kaptam a fejem, már csak egy bőrdzsekis hátat és két farmerlábat pillantottam meg, amik közösen egy karcsú, férfias alakot rajzoltak ki. Mosolyogva előre fordultam és folytattam utam. Evans. Szinte pillanatok alatt értem vissza a házunkhoz, és az ujjaim végében rezgő boldogsággal nyitottam ki az ajtót. Megcsapott az állott piaszag és az emberi test különböző kipárolgásainak fülledt bűze. Elfintorodtam, beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. A kanapéhoz bukdácsoltam, bár a holdfény sem kellett, hogy rájöjjek, apám alszik ott. Részegen. Őszintén reméltem, hogy ez csak a mai meccs miatt történt. Az idegesség kezdett végighullámzani a testemen, ezért egy sóhajjal elfojtottam. Lehunytam a szemem és tovább sétáltam a fürdőhöz, majd levetkőztem. A tusolás olyan volt, mint egy csodálatos vízesés alá beállni, ami ezernyi apró vízcseppjével körülöleli a testem és táncra perdül a benne cikázó endorfinokkal. Megráztam a hajam és apró, áttetsző szemcsékkel szórtam tele a zuhanykabint. Megtörölköztem, felvettem a pizsamámat és miután az aznapi ruhámat a szennyesbe gyűrtem, bebújtam az ágyba. Egy pillanatra a megértésnek az iszonyú fajtája ömlött végig rajtam, amikor tudtam, hogy anyám is ezért az érzését adagolta túl magát régebben. Felsóhajtottam, és rájöttem, hogy ez az a dolog, amit valójában nem akarok megérteni vagy tudni. Nyár végére kiengedik. Ezzel az utolsó gondolattal aludtam el, és azzal a kellemes érzéssel, hogy már nem vagyok egyedül ebben a különös a világban. Mégsem Amyt vagy Terryt láttam magam előtt, hanem egy CD borítót. White Rabbit.
- Bébi... - Amy finoman mocorogni kezdett az ölemben, ami összezavart és ráemeltem a pillantásom. Kérdőn bámultam, amitől elmosolyodott, majd hátradobta a haját és nevetve rácsapott a vállamra.
- Nem figyelsz, a söröd felmelegedett és hiányzik az öngyújtód. - Az ujjai között forgatott egy formátlan, fehér cigit. Az előző iskolámban sosem tartoztam a menők, sem a számkivetettek közé, csak egyszerű diákként tengettem a mindennapjaimat. Valójában valahol odabenn, mélyen sejtettem, hogy itt is csak azért kerültem közéjük, mert automatikusan a vaskalapos szüleik elleni forradalom résztvevőjének tekintenek minden velük egykorút. Nem volt autóm, mint az ikreknek és Janice-nek, hiányoztak a vadiúj cipők a ruhatáramból és még csak nem is szerettem azt a zenét, amit ők. Mégis belementem a színjátékba, hogy imádok közöttük lenni, mert még ez is jobb volt, mint a magány. Ha alantas dolog is volt így gondolkodni, nem tudtam ellene mit tenni. Ráadásul én is felismertem egy jointot.
- Adom. - Hátradőltem és benyúltam a zsebembe, ami körülményes mozdulat volt, mivel Amy feneke kissé útban volt, de az elégedett sóhaját hallva nem mertem megszólalni. Végül odaadtam az öngyújtót. Puszit nyomott az arcomra. Elmosolyodtam.
Miközben meggyújtotta, volt némi időm megfigyelni a körülöttem lévőket. Janice és Matt abbahagyták a nyílt színi pettinget, most pedig várakozón simogatták egymás combját. Semmit nem tudtam a kapcsolatukról. Mattnek egész biztosan a sokadik barátnője volt, és talán csak azért jöttek össze, hogy elüssék a nyári szünetet, amíg nincs más lehetőségük. Talán ő volt az, akit az előző iskolámban csak a "Mr. Bárkitmegkaphat" jelzővel illettek. Aranyszőke, rövidre nyírt fürtök, amik így is feltűnően hullámosak voltak, határozott vonások, amik állandóan James Deant juttatták eszembe, és az a fajta személyiség, ami mindig megsúgja a tulajdonosának, hogy mikor mit mondjon. A mellette ülő Janice tökéletesen kiegészítette, aki lágy és kecses volt, de ezzel éles ellentétben hangos és karakán. Gondosan manikűröztetett, a színek mindig harmonizáltak rajta és meglepően fehér volt a fogsora. Nem különösebben szívlelt, de megtűrt a territóriumában. Leginkább Amy miatt, aki erősen tolta kifelé a saját királysága határait.
Terry eközben vidám mosollyal figyelte a lassan fölfelé kanyargó füstöt. A ruhái egytől-egyig márkásak voltak, mint ikertestvére összes gönce, de mindent úgy viselt, mintha csak egyszerű melegítőben és kinyúlt pólóban ücsörögne otthon. Vele tényleg jóban voltam, mert bár néha ijesztően sokat beszélt és abból, ahogy a McCord étterem WC-jében képes volt megborotválkozni, azt szűrtem le, hogy ő is szenved valamelyik helyi bolondériában, mégis nyíltnak és barátságosnak látszott.
Az utolsó srác a házban David volt; fekete, tüskés hajjal, sötétbarna bőrrel és a hajszínével majdnem megegyező sötétségű íriszekkel. A vigyora várakozásteli és nyugtalanítóan veszélyes volt. Nem mertem volna rábízni a lakáskulcsomat, de még a fogkefémet se.
- Itt is van... - Amy egyből felém nyújtotta a spanglit. Mélyen letüdőztem a füstöt, sokáig lenn tartottam és ezalatt tovább adtam. Kifújtam. A pillantásom megakadt Norán, a legszótlanabbon, akinek vastag, fekete keretes szemüvege mögül gyönyörű, égszínkék szemek figyelték Terry ajkait, ahogy kiáramlott közöttük a füst. Erről a lányról még nem volt határozott véleményem. A testemen végigáramló bizsergés alapján ma este már nem is nagyon lesz. Még kétszer ért vissza hozzám a cigi, mielőtt kifulladt volna. Biztos voltam benne, hogy erősre csinálták, hogy mindannyiunknak elég legyen. Hátradőltem, ráraktam Amy derekára a kezemet és hamarosan felcsendült az ez által kiváltott, éles kacaj. Majd valahogy öt perc múlva meghasadt a tér-idő kontinuum. Emlékeztem, ahogy David kezdett nevetgélve léggitározni, miközben hunyorgott a szemébe sütő naptól, most pedig a konyhapadlón feküdtem, a mellkasomon Nora fejével.
- ... a kutya meg most dugja a lábam. Nézd... néézd... szerintem én ezt ismerem... - Megint kacarászni kezdett, amibe én is bekapcsolódtam, majd megpróbáltam a szájára tenni a kezem.
- Css... nézd. - Mindketten elhallgattunk. - Éjszaka van. - Szólaltam meg újra röhögve, mire ő is hangosan nevetni kezdett, aztán tovább bámult lefelé. Nem mertem lenézni, mert emlékeztem, hogy legutóbb, amikor megtettem, csúszni kezdtem lefelé a padlón.
- Tudom, ki ez... Chace az. Chace kibaszott Evans. - Suttogott döbbenten, aztán kuncogni kezdett. - És egy kutya. - Megint röhögni kezdtünk, aztán egyszerre kezdtük lepisszegni egymást.
- Honnan ismered őt? - Kérdeztem kíváncsi mosollyal, miközben ki-becsuktam a szemeimet. Táncolt az égbolt fölöttem, és a csillagok a plafonon is átragyogtak.
- A pasim volt. - Motyogta elrévedezve. Döbbenten kezdtem ingatni a fejem, amitől az égbolt forogni kezdett.
- Mindketten szépek vagytok, akkor minek mentetek szét? - Elvigyorodtam, de próbáltam minél halkabban csinálni, hogy ne szakítsam félbe.
- Mert egy seggfej... Az a pasas... az a pacsfösz tehet róla... Victor... A phoenixi fotós, a legjobb barátja, aki csak három hétre érkezett ide, de máris sokkal fontosabb lett neki, mint én. - Dühösen kezdett beszélni, aztán megint spontán röhögni kezdtünk. - De én kidobtam. Nem úgy, mint a banánt a kukába, hanem mint a férfit, aki megérdemli, hogy kidobd, mint egy banánt... -
- Értem. - Vágtam rá nevetve, aztán elhallgattunk és nem szólaltunk meg. Elfoglaltak a gondolataim, amik a Jefferson Airplane, az ezüstszürke busz, Chace Evans, Amy Lloyd és a szobám lávalámpája körül forogtak. A fejemben mindez összeállt egy csodálatosan harmonikus, szeretetteljes eleggyé, ami olyan összetett volt, hogy még a kozmosz is csak kerti szőttes lehetett mellette. Még legalább 1 óráig feküdtünk így, mielőtt a pörgés megállt és a csillagok fölszívódtak az égről. Nem tűnt fel, pontosan mikor, de Nora lemászott rólam aztán kiment a konyhából. Némi motoszkálást hallottam. Fölálltam. Újra szédülni kezdtem és meg kellett kapaszkodnom a pult szélében. A lábaim mintha gumiból lettek volna. Csak lassan tudtam elindulni vissza, a nappaliba, ahol egy felborult asztalon és Terryn kívül senkit nem találtam. Ő épp egy távirányítót nyomogatott, amivel semmilyen eszközt nem próbált meg beüzemelni, csak az ujjaival gyűrte a gombokat.
- Megy... megyek... ahh. - Nyögtem fel végül. A beszéd is furcsa volt. A digitális órára pillantottam, ami 21:04-et mutatott, közben pedig a nyelvemmel köröztem a számban, amíg meg nem találtam a fogaimat.
- Szia. - Minden egyéb nélkül kiléptem az ajtón. Fogalmam sem volt, mondott-e egyáltalán valamit. Hazafelé sétáltam, ügyelve, hogy minden egyes betonlapra csak egyszer lépjek rá. Egy idő után ösztönös mozdulatokkal tettem ugyanezt. Körbepillantottam. Minden békésnek és boldognak tűnt, néhány házban égett a fény, máshol pedig nyugalmas csend honolt. Az utca másik felén egy terjedelmes pocakkal büszkélkedő ember sétált el, akit még nem ismertem föl, de örömtelin integettem neki. Felgyorsította a lépteit. Ma még ez sem szeghette kedvem. Felfelé bámultam az égre, néha a kerítésekre, és a csillagok gyönyörűsége lenyűgözött. Nevetésfélét hallottam, de mire oldalra kaptam a fejem, már csak egy bőrdzsekis hátat és két farmerlábat pillantottam meg, amik közösen egy karcsú, férfias alakot rajzoltak ki. Mosolyogva előre fordultam és folytattam utam. Evans. Szinte pillanatok alatt értem vissza a házunkhoz, és az ujjaim végében rezgő boldogsággal nyitottam ki az ajtót. Megcsapott az állott piaszag és az emberi test különböző kipárolgásainak fülledt bűze. Elfintorodtam, beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. A kanapéhoz bukdácsoltam, bár a holdfény sem kellett, hogy rájöjjek, apám alszik ott. Részegen. Őszintén reméltem, hogy ez csak a mai meccs miatt történt. Az idegesség kezdett végighullámzani a testemen, ezért egy sóhajjal elfojtottam. Lehunytam a szemem és tovább sétáltam a fürdőhöz, majd levetkőztem. A tusolás olyan volt, mint egy csodálatos vízesés alá beállni, ami ezernyi apró vízcseppjével körülöleli a testem és táncra perdül a benne cikázó endorfinokkal. Megráztam a hajam és apró, áttetsző szemcsékkel szórtam tele a zuhanykabint. Megtörölköztem, felvettem a pizsamámat és miután az aznapi ruhámat a szennyesbe gyűrtem, bebújtam az ágyba. Egy pillanatra a megértésnek az iszonyú fajtája ömlött végig rajtam, amikor tudtam, hogy anyám is ezért az érzését adagolta túl magát régebben. Felsóhajtottam, és rájöttem, hogy ez az a dolog, amit valójában nem akarok megérteni vagy tudni. Nyár végére kiengedik. Ezzel az utolsó gondolattal aludtam el, és azzal a kellemes érzéssel, hogy már nem vagyok egyedül ebben a különös a világban. Mégsem Amyt vagy Terryt láttam magam előtt, hanem egy CD borítót. White Rabbit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése