Cupcakes

Sziasztok! Egy nap kihagyással újabb fejezet, amit kivételesen tényleg érdemes lenne végigolvasnotok - tudom ám, hogy csaltok :DD - különben nem értitek majd a történetet. Ezek után homályos számomra is a folytatás. Majd ha a muffinforma lebukik, talán én is többet tudok majd.

Clyde

 A fülembe üvöltött Jared Leto rekedtes hangja, ahogy az ígéret királyairól és királynőiről énekelt. A Nap ma is felhőképű ellenfelek nélkül ragyogott az égen, de a fénynyalábok végre nem bántónak, hanem gyönyörűnek hatottak.
 A napszemüvegemmel a fejemen sétáltam a McCord kávézó felé. A helyet még büféként, és ha Jeffrey Taylor megjelent, akkor kocsmaként is emlegették. Egy Leah nevű nő üzemeltette, akinek a férje évekkel ezelőtt meghalt rákban. Pár napja találkoztam vele, amikor előmerészkedett irodája hűvöséből az új lakó kedvéért, de azóta csak az árnyékát láttam a homályos üveg mögött elsuhanni.
Megrántottam a fekete zsinórt, hogy a fülhallgató a tenyerembe hulljon, majd feltekertem és a mobilommal együtt a zsebembe csúsztattam. A kávézó nem lehetett nagyobb, mint a lakásunk kétszer, ami azt jelentette, hogy néhány őzbarna asztalon, széken, és a delfinkék pulton kívül épp csak az emberek fértek el benne. Belöktem az ajtót. Azonnal megcsapott a hideg, amitől fellélegeztem. A napszemüvegemet az eddig szabadon lévő zsebembe dugtam, majd körbepillantottam, bár a mozdulat szinte fölösleges volt.
- Bébi...! - Amy széles mozdulatokkal integetett az egyik asztal felől. A bronzbarna combjai keresztezték egymást, és a székkel úgy fordult, hogy mindezt tökéletes lássam, miközben ő az ásványvizét tologatta a fa lapon.
- Szia. - Öntudatlanul elmosolyodtam. Mindig ezt tettem, amikor a közelébe kerültem, mert a belőle áradó jókedvet éppen annyira nem lehetett kikerülni, mint síneken toporogva az érkező vonatot. Odasétáltam hozzá. Lehajoltam, közben megtámaszkodtam a szék háttámláján és puszit nyomtam az arcára. Egyszerre fordultunk ugyanabba az irányba, így a szánk majdnem összeért. Bocsánatkérő pillantással ültem le vele szemben. Észre se vette.
- Annyira örülök, hogy végre itt vagy! - Kiszélesedett a mosolya és most szinte vakított, ahogy ránéztem. Elméláztam, hogy miért nem lett még ő a kukoricakirálynő valamelyik helyi szépségversenyen.Talán Fred Carter is ezen gondolkodott, mert már hosszú másodpercek óta bámulta Amy lábait, holott úgy tudtam, felesége és két gyereke is van. A kávézóban ülő két másik férfi és a magányos nő ismeretlen volt számomra. Újra a lányra emeltem a pillantásomat.
- Én jobban örülök neked. Hogyhogy elengedték a szobafogságot? Meg egyáltalán, hogy jöttek rá, hogy ott voltunk? - Épp csak be tudtam fejezni a kérdést, amikor megjelent egy pincérnő, akinek fekete bőre olajosan csillogott az ablakon beáradó fényben. Rendeltem két epershake-et.
- A szüleim mindig Vermontban vagy New Hampshire-ben töltik az évfordulóikat. Amikor kislány voltam, kihisztiztem Atlantic City-t is, de most már nem igazán érdekel a dolog. Inkább hálás vagyok, hogy elhúznak. Elvileg vasárnap kellett volna hazajönniük, de úgy érezték, kár hogy én nem veszem ki a részem a családi mókából. - A szemét forgatta. - Ezért szombat reggel beestek. Ha láttad volna azt a balhét... Jött az összes fenyegetőzésük, hogy nincs internet, nem telefonálhatok, kiköttetik a tévémet és nem láthatom a barátaimat. Egészen két órán át tartott az üvöltözés, de ne becsüld alá a varázserőmet... - Sejtelmes mosoly kúszott az arcára. Elnevettem magam, amitől a lusta elégedettsége olyan nyilvánvalóvá vált, mintha egy jóllakott napközist figyeltem volna. A pincérnő odatáncolt hozzánk és lerakta az asztalra a poharakat.
- Nagyon őszinte vagy. Szeretem, amikor egy lány beismeri, hogy fiatalkorában hisztis volt, meg hogy néha önző, és hogy hiába néz horrort, utána összerezzen, ha kiugrik a kenyér a pirítóból... - Megkavartam a szívószállal az italomat.
- A legutóbbi példánál magadból indultál ki, ugye? - Kérdezett rá vigyorogva. Elmosolyodtam. Tényleg nem volt vele nehéz beszélgetni, különösen olyankor nem, ha kettesben voltunk. Társaságban nyilvánvalóvá kellett tennie, hogy ő a régens királynő, de itt és most felszabadult volt, akárcsak én. Nem különösebben érdekelték az oregoni dolgok. Az eső nem az ő világa volt, kivéve ha egy Victoria's Secret fotózás került szóba, ahol Adriana Lima és Candice Swanepoel egy vízesés közepén álltak. A napfényt imádta, bár lemondott volna róla azért, hogy fehérneműmodell lehessen. Nem akartam elkeseríteni. Gyönyörű volt a szőke hajával, a macskához méltó testével és a szemeivel, de Arizona csupa ilyen nővel volt tele. Viszont az álmodozását imádtam hallgatni. Ugyan gyakran figyelmen kívül hagyta a megjegyzéseimet, próbáltam szóval tartani.
Már hosszú percek óta tartott a beszélgetés, mindkettőnk pohara üres volt, a szívószálak végénél apró, epres csöpp gyűlt az üveg alján, és akkor Amy hirtelen hátratolta a székét és felállt.
- Mennünk kell. - Jelentette ki határozottan. Kérdőn bámultam fel rá, de a kék szempárból metsző kérlelhetetlenség áradt, ami újra emlékeztetett rá, hogy itt nem én parancsolok. A pincérnő ott termett, elvitte a poharakat én pedig egyből fizettem is. A hely második garnitúrája, az embertömeg már lecserélődött az érkezésünk óta. Két kölyök ült a szemközti asztalnál, mindkettejük haja barna, a térdük lehorzsolva, a mosolyuk teli porral és dicsőséggel. Körülöttünk helyet foglaltak még mások is, akiknek a megfigyelésére nem maradt időm, mert Amy megragadta a kezem és kifelé indult velem.
- Viszlát! - Alig pár másodperces késéssel mondtuk ki ugyanazt a szót. Az ujjai még akkor is a kézfejemre kulcsolódtak, amikor már kinn voltunk, de lazított a szorításán és a tenyerünk egymásnak simult. Rám mosolygott.
- Mindig itt éltetek? - A kérdésem úgy tűnt, meglepte. Pár másodpercig csöndben volt.
- Nem. Los Angelesben születtem és életem első hét évét ott töltöttem. Aztán idekerültem, és ennyi. - Elhúzta a torka előtt a mutatóujját. Nekem ez a mozdulat túl drámainak tűnt, de nem mertem megzavarni az arcába hulló aranyfürtökkel megkoronázott istennőt.
- Igazából olyan, mint egy másik élet, mint egy film... egy tündérmese, érted? Mintha nem is lenne köze az életemhez. Megtörtént, de Winslow kitörölte. Borzalmas ez a hely. - Halk sóhajt hallatott.

- Azt hiszem, értem. Ez a hely önmagában kész amnézia. Idekerülsz, és észre sem veszed, de máris bekebelezte a múltadat. - Magam elé bámultam, de megéreztem magamon a pillantását, ezért oldalra fordítottam a fejem.

- Tudod, mindig is ezért kedveltelek. Szerintem te megértesz engem. - Teljesen őszintén mondta. Mindeközben mélyen a szemembe nézett, de a pillantása zavarba hozott, ezért újra magam elé fordultam.

- Először azt hittem, az egész költözés kész rémálom lesz, és tényleg nem áll messze attól, de most, hogy ismerek néhány velem egyidős embert, rájöttem, hogy valójában ez is csak egy hely, ahol ugyanúgy megvethetem a lábam, mint bárhol máshol. Mi mindenhova odapisilunk, ahogy Mick Jagger mondta. - Mire a végére értem, megint elnevette magát. A hangulat feloldódott. Még soha nem tudtam ennyire jókedvűvé tenni valakit pusztán azzal, hogy feszültségemben megeredt a nyelvem. Ahogy a beszélgetésünk egyre hosszabbra nyúlt, a járda hátralévő szakasza rövidült a lábunk alatt és amint megláttam a város végét jelző táblát, tudatosult bennem az úticélunk.

- Tulajdonképpen most hazakísérlek? - Összeráncoltam a homlokom. Nevetett.

- Át kell öltöznöm. - A felelet túlságosan rejtélyes volt számomra, különösen, hogy így is tökéletesen nézett ki. Pár másodperc után Amy még megszólalt, de az egyetlen dolog, amit mondott, az a "meglepetés" szó volt. A Lloyd házat csupán egyszer láttam, a buli napján. Túlságosan messze esett minden helytől, ahol eddig jártam. Fehér falaival és három emeletével köntösbe burkolt rossz ómenként magasodott az összes többi épület felé. Nyugtalanul álltam meg a kapuban, de Amy intett és behúzott magával. A betonlapok végén a bejárati ajtó várt, a mögött pedig emlékeim szerint az "Amerikai álomotthonok" sivatagi győztese.

- Várj meg itt. - Mosolyogva besietett. Az eget figyeltem, amin a Nap feltűnően lejjebb kúszott. Már majdnem fél öt volt, ezért nem volt szükségem sokra, hogy rájöjjek, a többiekkel megbeszélt helyen, a hídnál vár a meglepetés. Az utolsó tagmondatban két ismeretlen fogalom is feltűnt, ami nyugtalanított, és bár kedveltem Amyt, nem éreztem biztonságban magam vele, ahogy senki mással sem. Az ajtó újra kinyílt és odakaptam a fejem.

- Jó napot kívánok. - Meglepetten buktak ki belőlem a szavak. Középmagas, őszülő férfi állt előttem, barna halásznadrágban és lila crocs papucsban. A felsőteste fedetlen maradt, ami nem volt túl előnyös látvány az elhízás feltűnő jelei miatt. A bőre a mellkasán egy póló formáját kiadva hófehér, mindenhol máshol rákvörös volt.

- Üdv. Clyde Dalton? - Határozottan kérdezte, és az első hang kiejtésével egyidőben felém nyújtotta a kezét, amit automatikusan megfogtam és megráztam. Bólintottam.

- Örülök, hogy találkozunk, fiam. Hálás vagyok, hogy megpróbáltad tegnapelőtt leállítani Amyt. Én is tudom, milyenek azok a kamaszlányok, ha egyszer szórakozni akarnak, de mégiscsak az én lányom az! - Mindezt szinte önmagának bizonygatta. Ez a beszélgetés pont olyannak ígérkezett, aminek során végig bólogatni és helyeselni fogok, amellett, hogy nem hazudtolom meg Amyt, aki nyilvánvalóan az igazság egy kozmetikázott mostohagyermekét mutatta be a szüleinek.

- Georgina Spencer errefelé járt, és mesélte, hogy McCordéknál kávéztatok együtt. - Újabb nevek és pletykák, mindezek pedig horogra tűzött csaliként lógattak a víz fölé. Rajtam állt, hogy végül egy díszhalakkal feltöltött akváriumba, vagy a piranhákkal teli Amazonasba zuhanok.

- Igen. Nagyon barátságos hely. - Próbáltam a létező legmegfelelőbb jelzőt megtalálni, ami még nem hatott túlzásnak. Mr. Lloyd elégedetten bólintott, mint aki titkon is ezt a választ várta.

- Amy nagyon kedvel téged. - Fürkésző tekintet az ő részéről, bólintás az enyémről. Hirtelen láthatóan nem tudta, hogyan őrizze meg a közvetlen stílusát, miközben féltő apaként sem szerepel le. 

- Na és mi a mai program? - Nekidőlt az ajtófélfának, majd gyorsan ellökte magát, mert a mozdulat egyértelműen fájdalmat okozott neki a leégett felkarja miatt.

- Nem tudom. Amy most átöltözik, hogy a hídnál megmutasson valami meglepetést... - A fokozatos elhalkulásból mentem át a teljes némaságba. Mr. Lloyd arca a görögök színházai maszkjaira emlékeztető, groteszk mosolyba dermedt, de akár Pennywise-hoz is hasonlíthattam volna. Pillanatok törtrésze alatt a szemei úgy kigúvadtak, hogyha nem a szívem őrült dobogása kötött volna le, akkor az, hogy az arca alá tartsam a kezeimet, hogy elkaphassam az üregükből kiugró golyókat.

- Nem mentek sehová. - Közölte ijesztően halkan, majd az indulatait visszafogva lökte meg a mellkasomat, amitől megtántorodtam, majd bevágta az ajtót. Néhány másodperc múlva Amy dühös kiáltásait hallottam, de az apja hangja belé fojtott minden egyes szót. Ezt követően csak néhány halk sikkantás csendült fel, de ezeket sem a fájdalom, csak a tehetetlen hisztéria okozhatta. Döbbenten meredtem magam elé. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire képes voltam előre lépni és bekopogni az ajtón. Megismételtem a mozdulatot, aztán újra és újra, de semmi nem történt. A fejemben annyi kérdés tolongott, hogy a szelektálás elvégzésére hivatott sorompón csak félig-meddig jutottak át - mi, hogy, miért? Értetlenül megfordultam és az utca felé vettem az irányt. Nem figyeltem, pontosan merre visz a lábam. Mi dühíthette fel ennyire? Talán azt hitte, le akarom fektetni a lányát? Soha nem tettem volna ilyet Amyvel. Még egy csók gondolata is elborzasztott, bár a többi ember ezt nyilván nem tudhatta. Sokáig tűnődtem, miközben Winslow mellékutcáin tekeregtem, amiket még mindig nem fedeztem fel, ezért volt némi valószínűsége, hogy eltévedek, de nem ezzel foglalkoztam. Megcsörrent a mobilom. A szívverésem felgyorsult a hirtelen zajtól. A zsebembe nyúltam, kivettem a mobilom és a képernyő végigsimítása után a fülemhez raktam.

- Amy, mi történt? - A hangom feltűnően riadt volt. A vonal másik végéről szaggatott lélegzetvételeket hallottam.

- Clyde... mi a franc... mi a francot képzeltél? - Hallhatóan igyekezte visszafogni a hangját, mert a dühe nagyobb volt az elkeseredettségénél, de ez csak még jobban megijesztett.

- Minek beszéltél a szüleimnek erről? Mit műveltél?! Sehová nem mehetek, érted, sehová!! Ezt már nem tudom kidumálni, az egész szünetemet elbasztad, felfogtad?! - A hangja hisztérikusan megemelkedett. Most voltam csak igazán ijedt.

- Az apád bántott? - Megtorpantam út közben.

- Te balfasz! Semmit nem értesz!!! A híd... ott volt a meglepetés, de most odamennek. Istenem... felhívtam a többieket, hogy tűnjenek el. Gratulálok! - Az utolsó szónál szinte már acsargott, mielőtt kinyomta volna. Teljes értetlenségben álltam ott. Ez a nap olyan volt, mint azok a fehér, mágneses táblák, amikre a gyerekek rajzolnak, aztán egy műanyag lapot oldalra húznak és az egészet letörlik. Én valódi, arizonai remekművet alkottam, de hirtelen megjelent mögöttem egy gonosz óvodás, és minden egyes vonást eltüntetett. Az ezek után maradó fehérség hideg és ijesztő volt. Lassan megemeltem a lábam, majd az egyiket a másik után raktam. A napsugarak megint bántóvá váltak és csak idegesítettek, mint az összeesküvés legalantasabb résztvevői, amik már fizikailag is meg akarnak szabadítani a látás képességétől. Amy éppen utált, és a szüleivel nem volt esélyem beszélni, de mindenképpen meg akartam tudni, mi történt. A többiekkel sem lehetett túl sok szerencsém. A hírek futótűzként terjednek, és minél súlyosabbak, a szél annál gyorsabban űzi őket. Mindent elrontottam, bármi is volt az a minden, és akárhogy is csináltam. A mobilomat forgattam a kezemben miközben kiértem a főutcára. Csak ritkán pillantottam meg valakit, de ha ez megtörtént, rögtön a fekete kijelzőre szegeztem a tekintetem, hogy ne kelljen észrevennem másokat. Úgy éreztem magam, mint egy ijesztő álomban, ahol meztelenül kell végigsétálnom a főutcán. Már értettem, miért bolond itt mindenki. Alig volt egy-két kivétel, akik közül talán senkit nem ismertem... Hirtelen Nora jutott eszembe, a szerény mosolya és a kedves viselkedése. Talán vele beszélhetek. Feloldottam a billentyűzárat és elindítottam a hívást. Háromszor is próbálkoztam, mielőtt az üres, monoton csöngéshang elfogadtatta volna velem, hogy nem tárgyal velem, éppúgy, ahogy a többiek sem fognak. A zavartságom kezdett félelembe és idegességbe átváltani, majd teljes káoszba. A gépeknél szokott addig pörögni a motor, hogy végül túlmelegíti magát és lefullad. Pont ebbe a tudatlan állapotba vágyakoztam. Jó lett volna egy egyszerű szerkezetnek lenni, mindenféle felelősség, bizonytalanság és érzelem nélkül. Akkor tényleg erre vágytam. Majd másodpercek alatt szétnyílt a sötétítőfüggöny a fejemben, és a két szárny közötti csíkon olyan vakítóan tűzött be a fény, hogy szinte ostobának éreztem magam, amiért eddig a sötétben ültem. Megszaporáztam a lépteimet. Eddig ugyan ismeretlen környéken jártam, de folyamatosan előre tartva muszáj volt előbb-utóbb olyan részen kikötnöm, ahol könnyebbé válik a tájékozódás. Nemsokára feltűnt előttem egy sötétbarna kis épület, amiben felismertem a helyi kocsmát, a Sariel's-t. A nevét még mindig nem tudtam helyesen kiejteni, azzal a fura a betűvel, amit a helyiek formáznak az ajkukkal és a nyelvükkel. Befordultam a mellette lévő sarkon és a Red Spot felé siettem. Az út hosszú volt, talán lejtett, vagy csak a láthatatlan súlyok húztak hátrafelé, mindenesetre kínzóan sokáig tartott, és természetellenesen hosszú időm volt megfigyelni a magánházak minden apró kis részletét. Nem gondoltam komolyan, hogy a bolt vasárnap is nyitva van, így határozottságomat elmorzsolta a látvány, ahogy a vadonatúj, csillogó üvegen át Chace alakját pillantottam meg, amint a pulton könyökölve olvas valamit. Egy ideig nem mozdultam. Gyakran megesett velem, hogy biztos voltam valaminek a lehetetlenségében, de azért eljátszottam önmagamnak, hogy bátor vagyok és megteszem, végül pedig hamis meglepettséggel és csalódottsággal föladhattam. De most az élet úgy döntött, trollkodik velem, és bebizonyítja nekem, hogy a Teknős és a Nyúl meséje valóban igaz, és Ezópusz is nagyon jól tudta, mekkora ostobaság elbízni magunkat. Aztán rádöbbentem, hogy minél tovább gondolkozom itt, annál kevésbé valószínű, hogy valóban belépek, ezért hirtelen lenyomtam a kilincset. Halk csilingelést hallottam. Becsuktam magam mögött az ajtót és a pult felé fordultam. Chace már rám szegezte a tekintetét. A mélybarna íriszek látványa újra elbizonyított, és ha tovább meredt volna így, lehet, hogy kisgyerek módjára eltakarom az arcom, hogy elbújjak előle. De ellökte magát a pulttól és kíváncsi mosollyal felegyenesedett.

- Szia. - Suttogtam, majd megköszörültem a torkom. A hangom rekedt volt, mintha egy pohár víz helyett homokot ittam volna életem legfontosabb előadása előtt.

- Szia. Falfehér vagy. - Összecsapta a könyvet, ami eddig nyitva hevert előtte. A borító tompán puffant a sűrűn egymásra simuló lapokon.

- Szerintem le is izzadtam, de remélem nem látszik... Tudom, hogy fura amikor valaki így beesik, akivel ráadásul eddig alig beszéltél, de ez nem is fura ahhoz képest, amilyen fura dolgok történtek, nem úgy mint az X-aktákban vagy A Rejtélyben, egyszerűen csak... - Felsóhajtottam. Eddig figyelmesen nézett, de most elősétált a pult mögül, ami hallgatásra késztetett. Leült a könyvespolcok mellé kirakott egyik fotelbe és intett. Hirtelen nem éreztem szükségét a hablatyolásnak. Elindultam, majd vele szemben elhelyezkedtem a piros, szivacsos kárpiton. Igyekeztem összefoglalni érthetően és áttekinthetően mindent, vázlatszerű pontokba szedve. Jó érzés volt végre beszélni. Nem érdekelt, mennyire érdekes a mondandóm, csak arra figyeltem, hogy kiöntsem a lelkem. Feltartotta a kezét és elhallgattam.

- A hidat ebben a városban mindenki gyűlöli. Másfél évvel ezelőtt állandóan illegális autóversenyeket tartottak ott, aztán az egyik nap eső után mentek ki. Egy Zac nevű srác, akiről ma már nem nagyon esik szó, megcsúszott, az autója pedig a szalagkorlátnak csapódott. A kórházban meghalt. A szülei eladták a házukat és elköltöztek innen. - Befejezte a magyarázatát. Mély csend ereszkedett ránk, az a valódi, döbbent fajta, amikor a hangoknak nem a jelenléte, de a hiánya lök be téged a lelked ösztönös sötétjébe. Miközben én a gondolataim szintjére próbáltam ismét felkapaszkodni, ő az orrnyergét masszírozta. Ez volt az a pillanat, amikor a logika papírlappá változott a fejemben, és a düh lángja égetni kezdte.

- De te tudtál róla, hogy oda akarnak vinni! Miért nem szóltál róla? Miért?! - Nem emeltem meg a hangom, de hadartam és vádlón bámultam rá. Az arckifejezése zárkózottá vált. Felismertem, hogy ez az a beszédstílus, amivel nála semmit nem lehet elérni. Felsóhajtottam és újra próbálkoztam.
- Legalább azt megmondhatnád nekik, hogy én nem tudtam erről az egészről és ártatlan vagyok. -

- Vagyis már az a kérdés, hogy miért nem moslak ki a szarból? - Felvonta a szemöldökét. Elhallgattam és sötét tekintettel bámultam rá, miközben az ujjaival a térdén rajzolgatott, majd dobolni kezdett. Egy dohányos ember mozdulatai voltak.

- Nem. - Motyogtam csendesen. Legszívesebben felálltam és eltűntem volna, de abban a fotelben ülve a gravitáció meghatványozódott. Beletúrtam a hajamba és újra ránéztem. Egy pillanatra felcsillantak a szemei, ami eltörölte a haragomat, de mindez csupán másodpercekig tartott. Ha semmit nem tudsz valakiről és úgy ártasz neki, az igazán gonosz lélekre vall. Nyugodtan kezdett beszélni.

- Én ismerem őket, te nem. Ha meséltem volna neked minderről, azáltal csak annyit érek el, hogy nem mész velük. - Nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de határozottabban folytatta. -Ők mennek nélküled. A verseny ugyanúgy meg lesz a tartva, a különbség pedig csak annyi, hogy akkor teljesen és totálisan kiközösítenek. Azt hiszed, most is ez a helyzet, de jelenleg csak egy darabig utálnak, és végül megint rájönnek, hogy a szüleik a közös ellenségeitek és visszafogadnak maguk közé. - Nemes egyszerűséggel vállat vont. Meg kellett emésztenem a hallottakat, de ő mindeközben türelmesen várt és elszórakozott azzal, hogy az öngyújtóját forgatta az ujjai között.
- Vagyis te vagy az irgalmas szamaritánus? -
- Mindig ennyit gúnyolódsz? - Pár másodpercig hallgattam, mert dühített, hogy válasz helyett egyszerűen csak visszakérdez.

- Minek segítettél? -

- Miért ne? - Értetlenül nézett rám, majd elmosolyodott és megrázta a fejét. Belenyugodtam, hogy Chace csak azt osztja meg másokkal, amit valóban meg akar. Ruganyos mozdulattal fölállt. Otthonosan mozgott ebben a környezetben, de én szinte úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban. Némán ültem tovább. A fejem megtöltődött a gondolatokkal, és hirtelen a saját életemhez is ostobának éreztem magam, nemhogy a százismeretlenes egyenletekhez, amik váratlanul felbukkantak benne. Rádöbbentem, hogy fölösleges sértődékenységet és haragot játszanom. Annyira még nem ismertem, hogy tényleg utálni tudjam, és ha fogalmam sincs, mivel állok szemben, nem is gyűlölhetem.

- Vagyis... megbocsátanak? - Pillantottam rá óvatosan. Halkan felnevetett, de igyekezte visszafogni a reakcióját.

- Természetesen. Még túl fiatalok és már túl öregek is az örök haraghoz. - Megfogta a könyvét és a polchoz vitte. Nem igazán értettem amit mondott, ezért csak figyeltem, ahogy lehajolt és a helyére csúsztatta a piros borítójú kötetet. Olyan könnyed volt, hogy nem mertem okvetlenkedni. - Amy is hiányolni fog. Nyilván fontos neki a barátja. - Megfordult, végighúzta a kezét a combján, mintha csak a láthatatlan port törölné a farmerjébe és közben rám szegezte a tekintetét.

- Nem járunk. Barátok vagyunk. - Hátradőltem és úgy bámultam fel rá. Hirtelen elvigyorodott, aztán nem csupán éreztem, de az arckifejezésén is láttam, hogy fura fejet vágok, így egy gyors mosoly keretében rendeztem a vonásaimat, majd nem bírtam tovább visszatartani a kikívánkozó megjegyzésemet.

- Gyújts rá. - Böktem ki. Pár másodpercig szótlanul bámult rám, majd belenyúlt a zsebébe, elővett egy ezüst cigisdobozt, az ajkai közé tűzött egy szálat és meggyújtotta. Sokkal nyugodtabbnak és elégedettebbnek tűnt, miután kifújta a füstöt, ami mentolos érintésként terjengett a levegőben. Felálltam. A könyvespolchoz sétáltam és a kötetek gerinceit nézegettem.

- Nekem rendezettnek tűnik itt minden... - Jegyeztem meg, majd elléptem és a bakelitokat kezdtem tanulmányozni. Sehol nem láttam annak a nyomait, hogy nemrég szétverték volna az üzletet. Nem folytattam tovább a gondolatmenetet, mert tényleg meg akartam csinálni a leltározást, és nem akartam, hogy hirtelen ráébredjen, akár le is mondhatja a szolgálataimat. Szükségem volt a pénzre. Észrevettem, hogy a sarokból apró csigalépcső nyújtózik a második emeletre, a könyvespolc és a CD állvány között, de egyelőre nem tettem szóvá. Túlságosan zavarban voltam és bizsergett az egész derekam és a medencém, ahogy Chace pillantása mindenhová elkísért. Észrevétlenül felé pillantottam. Csak a tarkóját láttam, ahogy kifelé bámult az ablaküvegen. A megérzéseim kezdtek elhagyni.

- Hogy tudsz egyáltalán bármit is eladni egy ilyen kisvárosban? - Pár másodperc után megfordult és felém pillantott. A kérdésem így utólag szinte bántónak hatott, ezért éreztem, hogy forróság önti el az arcomat, amivel valószínűleg enyhe pír is érkezett. Ő egyszerűen úgy festett, mint egy kisvárosban rekedt modell, aki a márkás ruhákba bújtatva sem érzi magát különbnek a többieknél, és cigarettázás közben is remekül elszórakozik az ilyen mindennapos kérdéseken.

- A bakelitokat szívesen viszik és a CD-ket is. Winslowban rengetegen gitároznak, ezért a húrok, a pengetők, a hangolókulcsok és néha maguk a gitárok is elkelnek. Az emberek naponta bejönnek beszélgetni, és olykor vesznek is valamit. - A mondat végére megindult felém. Automatikusan a pult felé tettem egy lépést és nekitámasztottam a hátam. Nyilvánvalóan feltűnt neki a mozdulatom riadtsága, így tovább sétált, egyszerűen és természetesen, mintha végig csak a pult másik oldalára akart volna beállni. Megfordultam. Felkönyökölt a sima lapra, amihez le kellett hajolnia és arrébb kellett simítania néhány sötétbarna tincset a homlokából, hogy zavartalanul nézhessen fel rám. Leplezetlenül bámult, amitől a káosz ismét eluralkodott a gondolataimon.

- Tetszik a hajad. Néhol hullámos, néhol egyenes és jó, hogy itt hosszabb ott meg rövidebb, meg szeretem, hogy nem az az unalmas egyszínű, hanem vannak benne világosabb részek is. - Dünnyögtem elgondolkodva miközben a jobb kezemmel céltalanul a levegőben köröztem. Először csak kíváncsian nézett, aztán természetes nevetéssel ellökte magát a pulttól.

- Nekem is tetszik a te hajad. Vasalod? - Nyílt mosollyal ráztam meg a fejem, amit viszonozott. Kipillantottam az ablakon. A Nap félúton járt lefelé, és most olvasztott vajként csurgott a horizont felé, rózsaszínesre színezve a látóhatárt és az összes felhőt, amibe bele tudott kapaszkodni. Az óra 19:21-et mutatott.

- Mikor zársz? - Fordultam vissza Chace felé.

- Másfél órával ezelőtt. - Válaszolta nyugodtan, aminek hallatán elnevettem magam. Egy ilyen kisvárosban bárki megszabhatta a saját nyitvatartási idejét, amibe én nem akartam beleszólni, legalábbis addig egész biztos nem, amíg a ragyogó omlasztott vaj teljesen el nem tűnt a látóhatár mögött.
- Honnan ismered Amyt? Azért, mert Nora barátja voltál? - Próbáltam valamit róla is megtudni. Ijesztő volt, hogy mennyi mindent meséltem már neki, én pedig a nevén és a munkahelye címén kívül semmit nem tudtam róla.
- Menned kéne. - Jegyezte meg, közben elnyomta a cigicsikkjét és a mozdulat után a könyökével arrébb tolta a hamutartót. Hirtelen minden csodálatosság kiveszett a pillanatból. Eddig úgy éreztem magam, mint Alice, aki végre bejutott a Fehér Nyúl odújába, de hirtelen a történet végén találtam magam, ahol a Szívkirálynő katonái üldöznek.
- Hát jó. - Motyogtam. Zavartan pillantottam rá, de igyekeztem leplezni, milyen érzékenyen hat rám, ha ilyen látványosan megtagadják a válaszadást egy kérdésemre.
- Tényleg menj. - Halkan mondta, egy sóhaj kíséretében. Elszégyelltem magam, bár még pontosan én sem tudtam, miért is. Még rosszabbá tette a helyzetet, hogy ő valamilyen megmagyarázhatatlan módon felsőbbrendűnek tűnt nálam, így az előtte való szerencsétlenkedés még jobban elkedvetlenített. Pár másodperc után megfordultam és céltalanul elindultam kifelé. Szép lett volna, ha hirtelen egy köszönés vagy egy marasztaló szó csendül fel a hátam mögött, de az élet nem egy film vagy egy romantikus regény. Egy másodpercre jó helyen voltam, jó időben, viszont ahogy ez kicsúszott a markomból, még pocsékabbul éreztem magam, mint annak előtte. Azt hittem, Chace majd megértő lesz és nála megtalálom a talajt, amit hirtelen kirúgtak a lábam alól, de rá kellett ébrednem, hogy ő sem a vöröskereszt, semmi oka csak úgy felkarolni engem. Túlságosan sokat álmodoztam egy ajándékba kapott CD miatt. Odakint az utca és az egész város szokatlanul csendesnek hatott. A Red Spotban a mai este gyönyörű tavirózsának tűnt, ami az öröklét ígéretével nyílt szét, de idekint a házak bántó, fenyegető némasága hallgatólagos beleegyezéssel újra összecsukta a szirmokat. A némaság mögöttem egészen addig tartott, amíg haza nem értem. Odabent az otthoni sötétség természetes hangjai fogadtak - a tévé zaja és az ütemes lélegzetvételek, amiket néha a bemondó elleni cifra káromkodások fűszereztek meg. Szó nélkül besétáltam a szobámba és leültem az ágyra. Hirtelen újra Chace közelében akartam lenni, mert az ő világa hiába volt érthetetlen, sokkal nyugodtabbnak és letisztultabbnak tűnt az enyémhez képest. Levettem a cipőmet és a szobám sarkába dobtam, majd ledőltem az ágyra. A zsebeim tartalmát az éjjeliszekrényre pakoltam, majd felsóhajtottam és rávettem magam, hogy átöltözzek pizsamába. Rosszul éreztem magam, de ha az alváshiánytól vámpírrá váltam volna, az mit sem segít rajtam, így bemásztam a takaróm alá. Ebben a birodalomban minden puha és meleg volt. Aznap éjjel sötétlila égboltról álmodtam, aminek az alján szivárványszínű cukormáz futott és én egyre gyorsabban zuhantam fölfelé, milliónyi, apró muffin között elrepülve.

Green Things

Sziasztok! Újabb fejezet a "kissrác" szemszögéből. A verset senkitől nem loptam, saját készítésű, ha mégis megtalálnátok az interneten (egyetlen oldalon van fenn), az a felhasználó bizony az enyém. 

Clyde

 Másnap kétféle kopogás is ébresztett; az egyik belülről, az idegrostjaimat marcangolva, a másik pedig az ablaküveg irányából. Sokáig feküdtem csukott szemmel. Az otthontól távol töltött 9 nap hosszúságát jelezte, hogy mennyi ideig tartott rájönnöm arra, hogy esik.
 Semmi kedvem nem volt kimászni az ágyból, de még a szemhéjamat megemelni is embertpróbáló feladatnak tűnt. Viszont ha sokáig feküdtem, forgolódtam és visszaaludtam, attól csak még keményebbé vált a reggelem. Ez a gondolat volt az egyetlen oka annak, hogy végül mégis felkeltem. Nehezen és kábán sétáltam el az ablakig, miközben mindenhol éreztem testemben a kellemetlen másnapot. A leheletvékony takaróm nélkül libabőrös lettem. Lassú mozdulattal végigsimítottam a felkaromon, de a tenyerem ugyanazzal az érdességgel találkozott és nem tudott felmelegíteni. Félrehúztam a függönyt és kipillantottam az utcára. Az eget sötétszürke felhőtakaró borította be, amiből szakadozó fonálrengeteg módjára hullott alá az eső. Megráztam a fejem. Elengedtem a függönyt, aztán a fürdőszobában tett szokásos, reggeli látogatásom után a konyhába sétáltam. Apámat sehol nem láttam, ami olyan nyugodtsággal töltött el, amitől már szégyellnem kellett volna magam. A Cornflakes dobozáért nyúltam, elővettem egy csíkos kerámiatálat, teleszórtam az aranyló pelyhekkel aztán felöntöttem tejjel. Leültem az asztalhoz. Lassan kanalaztam és közben az arizonai eltűnt gyerekek képét bámultam. Azon gondolkodtam, vajon az én fotóm is ott lenne-e a dobozon, ha meglépnék innen? Nem hittem. Anyám jelenleg még önmagára is veszélyes volt, apám pedig túl jónak tartotta magát ahhoz, hogy elismerje az élettel szembeni tehetetlenségét és olyan felesleges szervek segítségét kérje, mint a rendőrség. Amyéknek sem hiányoznék. Úgy túllépnének rajtam, mint az újabb rongybabán a sok közül, ami a veszélyes játék közben valahol lehullott a földre, de ennyi veszteséggel ők is számoltak már az elején. Berekesztettem ezeket a beteges gondolatokat, de csak mert ráfoghattam, hogy a mosogatás és a felöltözés lekötött annyira, hogy ne legyen időm másra figyelni. Amint kész voltam, fölöslegesnek éreztem magam. Egy darabig eltűnődve ácsorogtam, majd ledobtam magam az ágyamra, előkerestem a telefonom és lelkiekben felkészítettem magam életem egyik leggyorsabb internetezésére. A keretem nemsokára lemerült, és inkább nem is reménykedtem olyanokban, hogy a fogtündér egyszer csak feltölti. Csak végighúztam az ujjam a billentyűzáron, és mielőtt még elindíthattam volna a böngészőprogramot, egy sms várt.
"Amy szülei otthon, észrevették a rendmeretlenséget, szobafogság. Vasárnap 5-kor, a hídnál."
Az auto correct teljesen szükségtelen, de nagyon is szembeszökő létezésére gondolva a rendmeretlenség szót kicserélten a rendetlenségre. Még enélkül is gyorsan értelmet nyert a lényeg. Egész pontosan nem tudtam még, mit jelent a szobafogság Mr. és Mrs. Lloyd számára, de ahogy eddig sikerült megismernem a gyereküket, hamarosan megtudom egy kiadós piálás keretében. A szöveg másik ismeretlen pontja a híd volt. 5 kilométeres körzetben nem tudtam semmilyen folyóvíz létezéséről. Ez talán valami helyi argo volt. Az újabb közös balhé gondolata nem dobott fel annyira, mint ahogy kellett volna, ezért még az internetezést is elfelejtettem és egyszerűen visszaraktam a mobilom az éjjeliszekrényre. Az eső elállt. Nem tudtam, pontosan mióta is, de amikor kinéztem az ablakon, már semmi vízre utaló jelet nem fedeztem fel és a Nap is újra agresszívan tűzött. Ellöktem a függönyt, hogy az összes, beáramolni próbáló fényatom útját elállja, majd visszahasaltam az ágyra. A hátizsákomból elővettem a jegyzetfüzetem. Spirálos, kockás darab volt. Az egyetlen tárgy a lakásban, amit még mindig elővigyázatosan a táskámban tartottam. Előhúztam a drótspirálba csúsztatott tollat, az ajkaim közé illesztettem a végét de véletlenül se rágtam meg. Éreztem magamban a késztetést az írásra, ami azóta nem talált meg, hogy elindultam Oregonból. Most újra itt volt. Túlságosan közhelyes lenne olyanokat mondani, hogy ázott kutyaként kopogtatott az ajtómon, s én szánalomtól meghajolva engedtem be. Csak elkezdtem írni és kész. 12:47 volt, apa a műhelyben dolgozott, odakint csak néha lehetett egy-egy hangosabb kiáltást vagy a kövek csikorgását hallani, ahogy elhúzott az úton egy autó. Az ujjaim nem maguktól futottak a papíron, hanem a bennem lakozó érzelmek és az értelem furcsa találkozásából buktak ki a szavak, amihez a toll, a papír és a kezek csak azért kellettek, mert nem voltam elég zseniális, hogy ennyi sort megjegyezzek.

Tengeri levegő járja át a tüdőm,
Fülembe zúgnak a csattogó habok,
Emlékektől üres üdülőm,
Itt mind emléktelenek a napok.


Előttem nyújtózik a végtelen tenger,
Fönn összecsókolódznak az éggel,
Ajkukról alázuhan egy új kezdet,
S csendben szunnyad a mélységgel.


Csöngettek. Legalább 10 centit ugrottam az ágyon, amitől a takaró összegyűrődött és a toll valahogy a párnák közé gurult. Nem voltam az a koncentrált, valódi tehetség, aki pillanatok alatt képes volt mindent rímekbe önteni, de mégsem telhetett el annyi idő, hogy apám, vagy valamelyik ivócimborája legyen az. Az órára pillantottam: 13:03. Sóhajtva fölálltam, elsétáltam az ajtóig és kinyitottam. Meglepetten bámultam a férfira. Farmernadrág, fekete póló, bakancs és sötétbarna haj. Ezek az átlagos tényezők nála olyan egyedi eleggyé váltak, amitől különlegesnek és mindenkivel összetéveszthetetlennek tűnt.
- Hello. - Próbáltam természetesen kiejteni azt az öt betűt, anélkül, hogy az agyamban villogó error felirat az arcomról is leolvasható lenne.
- Szia. - Köszönt vissza nyugodt mosollyal. Chace hanglejtése határozott és magabiztos volt, a tekintete pedig nyílt és kissé talán túl sokáig is felejtette az embereken. Ennyit tudtam megállapítani, mielőtt elálltam volna az ajtóból.
- Gyere csak be. - Nyögtem ki. Számomra úgy tűnt, egy perc is eltelt, mire le tudtam őt reagálni, de a racionális felem megnyugtatott, hogy a téves időérzékelést csak a zavartságom váltja ki.
- Látom egyértelmű, hogy hozzád jöttem. - Kedélyesen elnevette magát. Belépett a lakásba és egyből a nappaliba lépve leült a kanapéra. Olyan feltűnően ismerte a járást, hogy az érdeklődésem egyből elfeledtette velem a pillanatnyi mentális kék halált, amit a váratlan feltűnése okozott. Becsuktam az ajtót és megálltam a nappaliban.
- Voltál már itt? - Kérdeztem komótosan. Ráérősen bámult rám, mint egy nagymacskára, ami túl közel merészkedett az emberekhez, és előbb meg kell várni, hogy leüljön a fenekére és visszahúzza a karmait, mielőtt megsimogatják. Valamiféle dühöt lobbantott fel bennem az a tekintet. A többi felnőttet is el kellett viselnem, erre ideállít valaki, aki majdnem velem egykorú és mégsem képes úgy viselkedni. Leültem a fotelbe. Mintha valóban csak erre várt volna, megszólalt.
- Néhányszor jártam édesapádnál. Imád pókerezni és ebben a városban nem nagyon akad más ellenfele. - Könnyedén vállat vont. Nyilvánvaló volt, hogy csak azért, mert az itteniek már annyira hozzászoktak ahhoz, hogy mindenki mindenkiről tud mindent, hogy teljesen fölöslegesnek tartották a rejtőzködést, és már az ehhez szükséges képességeiket is elvesztették.
- A többiek mind túl hamar kidőlnek a piától. - Tette hozzá a hallgatásomat látva, mintegy magától értetődő magyarázatképp. De most nem igazán akartam alkoholról beszélni.
- Pontosan miért is jöttél? - Felvontam a szemöldököm, és érkezése óta először sokáig tartottam vele a szemkontaktust. Magabiztossággal töltött el, ha a másik embert néztem, és nem az ujjaimat, amikkel a fotel karfáján szórakoztam.
- Kíváncsi voltam az új fiúra, mint mindenki más. Jól megy itt a sorod? - Komolyan bámult rám, aztán elvigyorodott. - Dehogyis... Biztos elégszer kikérdeztek már. Nagyon is. - Pár másodpercre fürkészőn nézett, amitől kényelmetlennek éreztem a jelenlétét, de aztán megint egyszerűen folytatta.
- Visszahoztam, amit nálam hagytál. - Felém nyújtotta a karkötőt. Egy "köszönöm" kíséretében elvettem tőle, és közben lázasan kerestem  az agyamban valamilyen magyarázat után, hogy pontosan mi is ez.
- A barátnődtől kaptad? - Követte a pillantásával a piros, fonott ékszert, amíg össze nem zárultak körülötte az ujjaim. Megráztam a fejem. Már majdnem előálltam a legújabb hazugsággal, de annyira nem jutott eszembe semmi hihető és ideillő, hogy egy mély lélegzettel feladtam.
- Az anyámtól. Ő otthon maradt, míg én idejöttem a nyári szünetre. Jobban szeretem vele élni, de nem maradhattam és apámhoz kellett költöznöm, remélhetőleg csak augusztus végéig. Ez afféle... búcsúajándék. - A végére felemeltem a tekintetem a karfán játszadozó ujjaimról és igyekeztem úgy nézni Chace-re, mint egy teljesen nyugodt kamasz, akit igazából ez az egész nem érdekel.
- Szépen lesültél és csak pár száz kilométerre vagy a Grand Kanyontól. - Vágta rá mosolyogva. Döbbenet ült ki az arcomra. Ezt a választ még soha nem kaptam meg, ha az életemről sikerült valami őszintét mondanom. Mindenki sajnálkozott, együtt érzett vagy feltűnően megpróbált felvidítani. Ezekkel éles határvonalat húztak közénk, ami világosan hirdette, hogy ők jobbak mint én és csak segíteni akarnak. Hirtelen eltörlődtek az ellenséges gondolataim és őszinte kíváncsiság lépett a helyükbe.
- A Grand Kanyon sosem izgatott igazán. Túl nagy, túl hosszú, túl üres és túl messze van mindentől. Én a növényeket szeretem, nem a köveket, bár azoknak is megvan a maguk szépsége, de ha választani kéne akkor már azokból is inkább a korall, ami tulajdonképpen nem is kő, hanem elhalt állati maradvány. - Eltűnődve soroltam mindent, ami hirtelen eszembe jutott.
- A Grand Kanyon gyönyörű. Még van három hónapod, mit veszítesz, ha meglátogatod? - Ajánlat volt, nem parancs vagy gúnyolódás. Elgondolkodtam.
- Nincs kivel elmennem, ráadásul annyira nem is izgat, hogy rá tudnám venni Terryt, Amyt vagy bármelyik másik ismerősömet, ami amúgy is lehetetlen próbálkozás lenne. Pénzem sincs. - Tanácstalanul néztem rá. Eszem ágában sem volt így kitálalni, de a szavakon néha úgy el lehet csúszni, mint a mesefilmekben a banánhéjon.
- Vállalj munkát. - Lassan elmosolyodott, ami újra zavarttá tett. Hirtelen megjelent az agyamban egy párbeszéd a képzeletbeli önmagam és Chace részvételével, amint megkérdezem tőle, amire valójában gondolok. Figyelj, nem vagy te véletlenül skizofrén? A reakciói értelmezhetetlen és teljesen logikátlan módon követték egymást.
- Nem tudok. Minden település messze van, nem lenne időm hazaérni két műszak között. Itt nincs munkalehetőség. - Kivéve egy-két öregnél, akiknél éhbérért dolgozhattam volna. Néha kitartó tudtam lenni, de annyira közel sem, hogy elhitessem magammal, pár dollárért el tudnám viselni őket. A férfira bámultam, aki a világ legtermészetesebb mozdulatával beletúrt a hajába és úgy figyelt, mintha közben már egész máshol járna. Arra számítottam, hogy úgy tesz, mint az emberek gyakran a közelemben. Nem mindig figyeltek rám, sokszor már feltűnően untak és a végére tettetett eltűnődéssel kértek elnézést. Mégis beszélni kezdett.
- A Red Spotban dolgozhatsz. Már újraüvegeztettem, többé-kevésbé rendbe raktam a dolgokat, de hiányzik a leltározás. Nem szeretem azt a munkát. Ha délre beérsz, akkor elég 4-ig benn maradnod, hogy öt nap alatt kényelmesen kész legyél vele. Az árban megállapodhatunk odabenn. - Lezárta a mondandóját és várakozón figyelt engem.
- Rendben... Remélem, zeneelméleti tudás nem kell hozzá, még ha rendelkezem is némivel. Azon kívül szívesen elvállalom. Jó, ha csak jövőhét hétfőn kezdek? - Komolyan kérdeztem, de ő csak szórakozottan bólintott. Pár másodpercig szótlanok maradtunk, és még mielőtt a csönd kínos hosszúságúra nyúlt volna, Chace felállt. Amíg ült, nem látszott, milyen magas, de most kinyújtózott. 185 centiméter lehetett. Én is felemelkedtem a fotelből, majd minden egyéb testrészemet megelőzve, a szám mozdult először.
- Te tudod, mi az a híd? - Ha drámai megtorpanásra vártam, megkaptam. De ezt nem követte sokatmondó, mélyre hatoló tekintet, titokzatos utalás vagy szó nélküli kámforrá válás. Azzal a természetes higgadtsággal kezdett magyarázni, amiből egyszerre áradt az életigenlés, az önbizalom és a mindenek feletti tolerancia, amit talán már csak én tettem hozzá, miután másodjára beszéltünk és egyszer megfigyeltem, ahogy egy számomra idegen nőnek segített berakodni a frissen vásárolt holmikat a kocsijába.
- A 66-os fölötti öreg felüljáró. Ha nyugatra indulsz el az országúton, úgy 5 kilométer után belefutsz. - Tömör és lényegretörő felelete után tovább indult az ajtóhoz és a megkérdezésem vagy a megvárásom nélkül  kinyitotta, majd kilépett az utcára. A napfény a félfák által formázott téglalapon keresztül tűzött felém, egy férfi sziluettjét formáló árnyékkal megtörten. A zsebével babrált, majd elővett egy dobozt és egy kisebb tárgyat, a szájába tűzött egy szál cigit és mire kiértem mellé, már rágyújtott.
- Tehát ezért rohantál ennyire. Nem lehet túl jó így függni valamitől... - Hunyorogva fordultam felé. Épp csak jobbra döntötte a fejét, hogy ne rám fújja a füstöt.
- Hány éves vagy? - Talán épp most vonta fel a szemöldökét. A mimikája megváltozott, de nem tudtam tökéletesen behatárolni, mégis milyen módon.
- 17. - Elhallgatott.
- ...mióta vagy 17? - A hangja sejtelmesen elhalkult, de egy jellegzetes vigyor játszott az ajkain, amitől elnevettem magam.
- A kultúra szennye ide is elér? - Mosolyogva néztem fel rá, de fáradtan megrázta a fejét és újra beleszívott a cigijébe.
- Attól, hogy bántón kritizálsz egy művet, az még nem veszt az értékéből, ahogy a dicséretek által sem lesz jobb. Maradj objektív. 17 éves kölyök... - A végére elmosolyodott. Csupán három szóval képes volt a mondandója hangvételét átformálni, bár éreztem, hogy a jelentősége mit sem változott.
- Nem kell apám engedélye, hogy nálad dolgozzak? - Az utolsó kérdésem volt, aminek nem akadt túl sok jelentősége, de ez mindkettőnk számára egyértelmű volt.
- Apáddal jól kijövök. Örülni fog. - Az arckifejezésem láttán felnevetett. - Ne nézz így, csak gyere be hétfőn, kettőre. - A zárószavak szinte parancsnak hatottak a mondat nyitásának komolytalansága után.
- Oké... Szia. - Egy mosollyal zártam le a köszönésemet, amit viszonozott, de már nem beszélt, csak tovább sétált. Irigységgel vegyes bizonytalansággal figyeltem az öntudatos lépteket, amikkel akár a Szent Földre is bevonulhatott volna, és még korona sem kellett volna a fejére, hogy megéljenezzék. Nem értettem az ilyen embereket. Bár ez a legtöbb emberre igaz volt, mert hiába fogtam fel, mit miért tesznek, úgy éreztem, a gondolatbeli kigúnyolásuk nélkül belefulladnék az ostobaságuk tengerébe, ami egyre mélyebbé vált alattam és sósabbá körülöttem. Visszaindultam a házba. A szobámba léptem és visszahengeredtem az ágyra, majd a mentolos cigaretta illatával az orromban vettem a kezembe a tollamat.

A föld meghajol, utat ad, hullámzik,
Felzubog a víz, előtör a habja,
Az ég tornya felé nyújtózik,
Hogy ajkáról a csókot lemarja.

A felhők elérnek a síkságig
A világot sötét ködbe burkolva.
Előttük meghajolnak a fák is,
És mindjárt rám omolnak.

Szaggat a lelkem, mert hullámverés,
Kegyetlen vihar, tengeri ár,
Benne minden élet éltet vetél,
Könnyet iszik, kacajt zabál.

Nem csillapodik a tenger többé,
A felhők sem hallgatnak már,
Végül elfogyott az összes kötél,
Hát láncoknak feszül a világ.

Egybenyílik az ég és a föld,
A tenger erővel nekirohan,

A láva a lelkemből végre előtör,
S a kezdet a mélységben szunnyad.

Lassan fellélegeztem, amint a végére értem. Hirtelen megszaladt a toll a papíron és most kegyetlenül fáradtnak éreztem magam. Nem tartottam szükségesnek, hogy átolvassam, ezért csak összecsaptam a füzetet, majd a tollal és a karkötővel együtt visszasüllyesztettem az ágyam mellé legyűrt, ürességtől összeesett hátizsákba. Még pár percig álmosan feküdtem az ágyon. A harmadik ásítás után nyújtózkodtam, hogy a bizsergés, ami az izmaimon át végigfutott a gerincem mentén, mozgásra késztessen. A konyhába mentem és rövid kutakodás után nekiálltam szendvicset csinálni. Szokásosan apa főzött - nem túl jól, de ehető minősítéssel. Az kellemetlenebb volt, amikor az ivás miatt nem maradt rá ideje. Egyelőre nem voltam itt annyi ideje, hogy kitapasztalhassam, ez milyen gyakran is történik meg, de ma pontosan ezzel a helyzettel kellett szembenéznem. Neki is vágtam kenyeret és megvajaztam a szeleteket, aztán sonkát és uborkát pakoltam rájuk. Miután megvacsoráztam, egy tányéron beraktam a megmaradt szendvicseket a hűtőbe, aztán jobb híján leültem a tévé elé. Megálltam egy természetfilmnél, ami jobban lekötött, mint a romantikus és akciófilmek, amik már mind a közepüknél vagy a végüknél jártak, ráadásul a televíziós vásárlásnál is jobb opciónak látszott. Fél 6 lehetett, amikor a kulcscsörgésre felkaptam a fejem. Én nyugodtan, apám pedig morgolódva köszönt, majd a cipőjét betolta a helyére és kiment a konyhába.
- Csináltam szendvicseket! - Szóltam ki neki. Hallottam a hűtőajtó fojtott cuppanását, ahogy kinyitotta.
- Talán le kellett volna takarni, nem? - Kiabált vissza baljóslatúan. Kibotorkált az ajtóig, megtámaszkodott és picit megbillent, aztán rám bámult. - Nem tudom, anyáddal hogy éltél, de most nem abban a bölcsődében vagy, amivel összekevered a házamat. Itt férfiak élnek, akik rendet tartanak maguk körül, és képesek egy kibaszott fóliát rárakni a tányérra, ha már kaja van rajta! - A végére már szinte újra üvöltött, a feje pedig vörösödni kezdett. A fülemben éreztem, amint őrülten áramlik bennem a vér és nem csak hallottam a szívem dobolását, de szinte láttam is, ahogy lüktet a mellkasom
- Legközelebb letakarom. - Szólaltam meg végül, és reménykedtem, ezzel elkerülöm a további balhét. Rám bámult én pedig falfehéren álltam a tekintetét. Hátat fordított és a cipőjét kereste.
- Szerencsétlen kölyök... Adam Penn, na az tökös csávó volt a te korodban is. Vele találkozom ma este. Még az is jobb, mint amit itt kell elviselnem. - Morogva felvette az elnyűtt marhabőrt a lábára aztán bevágta az ajtót. Ahogy eltűnt, a bennem keringő adrenalin remegés formájában tört utat magának. Nem volt annyira súlyos, így a tévét ki tudtam kapcsolni, de csak egy tusolás tudott ténylegesen segíteni. Bemásztam az ágyba és még sokáig zenét hallgattam, mielőtt kikapcsoltam volna. Erővel kényszerítettem rá magam arra, hogy aludjak. Arra kellett gondolnom, hogy augusztus, augusztus, augusztus nincs is olyan messze, főleg ha már ismerek itt korombelieket és pénzt is tudok szerezni a leltározással. Az éjjeliszekrényemen rezegni kezdett a mobil. Kinyújtottam a kezem, tapogatni kezdtem a hűvös fát és megmarkoltam a fémet, amint megéreztem. Egy sms volt Amytől.
"Szobafogság elengedve. Holnap találkozunk?"
Megmozgattam az ujjaimat, hogy rendesen tudjak írni, és válaszoltam.
"Igen. 3-kor, McCord büféjében?"
Pár másodperc telt el, mielőtt a zöld buborékban feltűnt volna az "igen" felirat. Elmosolyodtam. Olyan sok minden miatt lehet a zöld a boldogság színe: zöldek a fák, zöld a legtöbb sörösüveg, szürkészöld árnyalatú a marihuána. Ezt a zöldet nem azonosítottam volna a boldogsággal, de ez után az este után bőven elég volt egy kevés örömteliséghez. Legalábbis reméltem, hogy ez volt az az esemény, ami Ariadné világító fonalaként nyújtózott most előttem és vezetett valamerre, ami nagyon távol volt a bennem növekvő kétségektől.

Blue or Red Pill

Sziasztok! Semmi különösebb hozzáfűznivaló, ez Clyde boldogulása Winslowban, pontosabban egy görbe este és néhány gondolat.

Clyde

 -... go ask Alice, when she's ten feet tall, and if you go chasing rabbits, then you know, you're going to fall... - Énekeltem halkan, miközben a cipőmet kötöttem. Nem bírtam kiverni a fejemből ezt a számot, főleg hogy a zenelejátszóm már agyonhallgattam, apám lemezeinek pedig a borítója is megijesztett. Apám már néhányszor rám szólt, hogy fogjam be, mert nehezen viselte el a hangomat, ami, ha az énektudásom kicsit is hasonlított az övére, teljesen érthető volt. Felegyenesedtem. A zsebembe raktam a kulcsom, a mobilom és a pénztárcámat.

- Elmentem! - Kiáltottam hátra. Nem pillantottam a nappali felé, de nem is volt rá szükség, mert szinte ide hallottam apám biccentését, miközben egy újabb adag sörért nyújtotta a kezét, ami a fotel mellé készített rekeszben pihent. Kiléptem az utcára. Néhány nap után megszoktam, hogy ilyenkor arcon töröl a hőség. Délután kettő volt, és ahogy én tapasztaltam, ha az időpont két tényezőjét (14:11, azaz 14 és 11) összeadjuk, és megszorozzuk úgy kilencezerrel, akkor megkapjuk az értéket, amit a hőmérő higanyszála mutat. Ez most baromi meleget jelentett. Már nem kellett lekennem magam naptejjel, mert a bőrömön a kezdeti vörösség helyét a helyiek barnasága és a hófehér közötti bronzos árnyalat kezdte átvenni. Fehér póló és farmernadrág volt rajtam, piros tornacipővel. Észrevettem, hogy az itteniek furcsán néznek rám a feliratos, neonszínű ruháim láttán, ezért visszafogottabban kezdtem öltözködni. Ez apám szekálását is leállította egy időre, ami összességében megérte az árát. Neki minden vágya volt, hogy végre beilleszkedjem ide, és én igyekeztem. Tényleg. Már ismertem Carl Mayweathert, akinek szerszámüzlete volt Winslow határán, egy Patricia nevű, vöröshajú nőt, aki a helyi "áruház" egyik eladója volt, a szőke barátnőjével együtt, aki mindig a műkörméhez igazodó szemhéjfestéket használt. Tudtam, ki az a Leah McCord, akárcsak Norton Cook, akik mindketten a vendéglátóiparban tevékenykedtek, bár egyikük kávézót, a másikuk kocsmát üzemeltetett. Azzal is tisztában voltam, hogy Jonathan Badgeley, Harvey Delano és Adam Penn alkották a helyi polgárőrséget. Alig egy hét után ezt igazán elismerésreméltó teljesítménynek tartottam, de tudtam, hogy egyelőre nem dőlhetek hátra. Én voltam az egzotikus állat, ami valahogy a tanyára tévedt.

- Hééé...! - Elhaló kiáltás zavart meg. Nem harcias, sokkal inkább kíváncsi és egyszerű módon figyelemfelkeltő volt. Abba az irányba pillantottam. Megláttam egy dundi, göndörhajú nőt aki egy üzlet elől intett felém. Átvágtam az úton, ahol semmilyen autó nem járt és odasétáltam hozzá.

- Hello. - Ragyogó mosoly jelent meg az arcán, én pedig igyekeztem úgy nézni rá, mintha kicsit sem hasonlított volna a bolond öregasszonyra gyerekkorom egyik leggyűlöltebb horrormeséjéből, aki megölte, aztán kitömte a saját férjét.

- Jó napot kívánok. - Köszöntem a tőlem telhető legudvariasabb módon. Értékelte.

- Te vagy Robert Dalton fia, ugye? Isten hozott nálunk! Nem lehet könnyű itt az északi időjárás után, de egész biztosan megszokod, hiszen az apád is olyan kitartó és keménykötésű, tisztességes ember... - Mosolyogva bámult fel rám. Gondolatban a szemem forgattam, de ő ebből csak az arcomra fagyott vigyort és a gépies bólogatást érzékelhette.

- Köszönöm. Én is örülök, hogy itt lehetek. Ne haragudjon, de most sietnem kell... találkozóm van az új ismerőseimmel. - Igyekeztem lerázni. A szemei pletykára éhes reflektorokká váltak.

- Máris barátokra tettél szert? Igazán ügyes kölyök vagy. Na és kik a szerencsések? - Próbálta minél kevesebb érdeklődéssel kérdezni, közben pedig a pólója aljával babrált.

- Amy Lloyd, Jeanice, Nora, az ikrek és David. - Soroltam el egy szuszra, miközben az arcán végigfutó érzelemhullámokat figyeltem.

- Értem. Szórakozzatok... jól. - Visszalépett az épület takarását jelentő árnyékba, a szemeit pedig összeszűkítette és úgy nézett rám egy másodperc törtrészéig, aztán ugyanazzal a cukormáztól csöpögő mosollyal fordított hátat. Tovább indultam. Az érkezésem után apám szinte egyből körbevitt a városban, bemutatott mindenkinek, és az azt követő második napon máris lecsaptak rám. A helyiek egyértelműen az itt élő néhány család kamaszgyerekeit gyanúsították a bűntényekkel, amikről nemrég hallottam. Ezt még én sem zárhattam ki. De nem volt időm mérlegelni, amikor elrángattak egy gyorsulási versenyre, amit egymás között rendeztek, közel 2 kilométer hosszan, végig a 66-os úton. Phoenixbe jártak iskolába, legtöbbjük utálta ezt a helyet és megállás nélkül az újabb és újabb szórakozási lehetőségek után kutattak, amíg véget nem ér a nyár. Megálltam egy hatalmas, sötétvörösre festett ház előtt. Becsöngettem.

- Vénasszonyoknak három zsák rizs a belépés! - Üvöltötte ki valaki eltorzított hangon. Aztán röhögést hallottam, kivágódott a bejárati ajtó és egy hangosan nevető szőke ciklon lökött arrébb valakit.

- Sziaa Clyde! - Amy megindult felém. Aranybarna bőre volt, a lábai szokatlanul hosszúnak tűntek a rövid, feszülős sortban és a nyaklánc, aminek kereszt alakú medálja mélyen a mellei között végződött, minden egyes lépésénél rezdült egyet.

- Szia. - Néztem rá a szokott mosolyommal. Láttam rajta az elégedettséget, amiért alaposan felmértem, majd megtorpant előttem, győzelemittas mosollyal lenyomta a kilincset és a kapu magától kitárult. Zavartan elvigyorodtam.

- Ez nem igazán volt sportszerű. - A válaszom tetszhetett neki, mert lányosan felnevetett, aztán végigsimított a karomon.

- A fiúk már annyiszor megbámulták a fenekem, hogy neked is akartam adni egy kis előnyt. - Azzal megfordult és hangsúlyos léptekkel elindult befelé. Becsuktam a kaput, aztán követtem és az ablakokat néztem. Nem sokat láttam abból, ami odabent folyik, de a zene kiszűrődött. Skrillex.

- Csá Clyde. - Az ajtóban Matt várt vigyorogva. Biccentettem neki, aztán tovább léptem. - Bocs, azt hittem Mrs. Nessman az... - Magyarázkodott a megbánás legkisebb jele nélkül is, aztán visszaült a kanapéra, átkarolta Janice derekát és valószínűleg ott folytatták a csókolózást, ahol pár mikroszekundummal ezelőtt abbahagyták.

- Minek jönne ő ide? - Kérdeztem értetlenül. Próbáltam egyszerre koncentrálni a beszédre és arra, hogy viszonozzam Nora pusziját, amit az arcomra kaptam. Terry, az ikerpár másik tagja, aki Matt aranyszőke hajából és barnászöld szeméből is rendelkezett egy-egy másolattal, vigyorogva megrázta a fejét.

- Az előbb átjött, hogy kapcsoljuk ki az ízléstelen ricsajt, de azt mondtuk neki, hogy nem zenélünk, csak meghibásodott a centrifuga... - A mondat vége röhögésbe fulladt, amibe David is becsatlakozott.

- Ember, nem hiszem el... nem hiszem el hogy tényleg bevette... - A fejük vörösödni kezdett, amiből azt állapítottam meg, hogy nem most kezdtek el először szakadni a sztorin. Amy megállt előttem egy-egy doboz sörrel a kezében, aminek láttán Nora egyszerűen visszaült a kanapéra és tovább ette a chipset.

- Citromos vagy sima? - Felvonta a szemöldökét, és olyan barátságosan mosolygott, amit lehetetlenség lett volna nem viszonozni. Kinyújtottam a kezem a citromos felé, ő pedig hátrahúzta a sört. - Ezt már David lestoppolta. - Tovább sétált, én pedig értetlenül bámultam pár másodpercig utána, aztán leültem a kanapéra, Terry mellé.

- Mentsd az életed, Clyde Dalton, feldühítetted a végzetasszonyát! - Szólt drámaian, aztán elvigyorodott és halkabban folytatta. - Fogadtak, ő meg Janice, hogy kinek van jobb segge. Mivel befelé jövet szinte csak egy másodpercre néztél Amyre, a vörös elkönyvelte a győzelmet. Komolyan, mi bajod volt neked? - Nevetve oldalba bökött. Nagyon lassan értettem meg, pontosan mit is akart ezzel mondani.

- Amy elég szép lány, és a feneke formája is kimeríti a tökéletes fogalmát, de jobban lekötött, hogy becsukjam a kertkaput, mielőtt Delanonak feltűnne és gyanús körülményekre hivatkozva bejönne ide. - Válaszoltam gyorsan. Hirtelen a közös gyűlölet egyetértése söpört végig a társaságon, és elkezdődött az anekdotázás a faszfej polgárőrökről. Hátradőltem és nem különösebben szóltam hozzá a témához, de amikor Amy beleült az ölembe és nevetgélve a kezembe nyomott egy doboz sört, úgy gondoltam, biztosan vége az amúgy is harmatgyenge ellenségeskedésének. David sokatmondóan pillantott felém, amitől kezdtem kellemetlenül érezni magam. Folyton ugratták egymást, ami nem volt az én stílusom. A viccelődés itt amolyan helyi sport volt, aminek mindig volt győztese, vesztese és nézőközönsége. Eugene metropolisz volt a helyi körülményekhez képest. Ott felültem a buszra, elmentem a külvárosba és úgy sétálhattam, hogy senki nem tudta, ki vagyok. Ha boldog voltam, éppúgy átnéztek rajtam, mint amikor elhagyatottnak éreztem magam. Amikor hazaértem, és anya épp a gyógyszerektől kábán bámulta a tévét, vagy sírógörcsöt kapott és a konyhaszéken ülve, magában motyogva bámulta az ujjait, csak annyit kellett tennem, hogy felkapom a kabátom és eltűnök. Pár órára új lapot nyitottam életem könyvébe, és csupa értelmetlen sétával töltöttem meg, olyan helyeken, ahol senki nem ismert. Rádöbbentem, hogy itt valójában mindvégig a névtelenség hiányzott.
- Bébi... - Amy finoman mocorogni kezdett az ölemben, ami összezavart és ráemeltem a pillantásom. Kérdőn bámultam, amitől elmosolyodott, majd hátradobta a haját és nevetve rácsapott a vállamra.
- Nem figyelsz, a söröd felmelegedett és hiányzik az öngyújtód. - Az ujjai között forgatott egy formátlan, fehér cigit. Az előző iskolámban sosem tartoztam a menők, sem a számkivetettek közé, csak egyszerű diákként tengettem a mindennapjaimat. Valójában valahol odabenn, mélyen sejtettem, hogy itt is csak azért kerültem közéjük, mert automatikusan a vaskalapos szüleik elleni forradalom résztvevőjének tekintenek minden velük egykorút. Nem volt autóm, mint az ikreknek és Janice-nek, hiányoztak a vadiúj cipők a ruhatáramból és még csak nem is szerettem azt a zenét, amit ők. Mégis belementem a színjátékba, hogy imádok közöttük lenni, mert még ez is jobb volt, mint a magány. Ha alantas dolog is volt így gondolkodni, nem tudtam ellene mit tenni. Ráadásul én is felismertem egy jointot.
- Adom. - Hátradőltem és benyúltam a zsebembe, ami körülményes mozdulat volt, mivel Amy feneke kissé útban volt, de az elégedett sóhaját hallva nem mertem megszólalni. Végül odaadtam az öngyújtót. Puszit nyomott az arcomra. Elmosolyodtam.
Miközben meggyújtotta, volt némi időm megfigyelni a körülöttem lévőket. Janice és Matt abbahagyták a nyílt színi pettinget, most pedig várakozón simogatták egymás combját. Semmit nem tudtam a kapcsolatukról. Mattnek egész biztosan a sokadik barátnője volt, és talán csak azért jöttek össze, hogy elüssék a nyári szünetet, amíg nincs más lehetőségük. Talán ő volt az, akit az előző iskolámban csak a "Mr. Bárkitmegkaphat" jelzővel illettek. Aranyszőke, rövidre nyírt fürtök, amik így is feltűnően hullámosak voltak, határozott vonások, amik állandóan James Deant juttatták eszembe, és az a fajta személyiség, ami mindig megsúgja a tulajdonosának, hogy mikor mit mondjon. A mellette ülő Janice tökéletesen kiegészítette, aki lágy és kecses volt, de ezzel éles ellentétben hangos és karakán. Gondosan manikűröztetett, a színek mindig harmonizáltak rajta és meglepően fehér volt a fogsora. Nem különösebben szívlelt, de megtűrt a territóriumában. Leginkább Amy miatt, aki erősen tolta kifelé a saját királysága határait.
Terry eközben vidám mosollyal figyelte a lassan fölfelé kanyargó füstöt. A ruhái egytől-egyig márkásak voltak, mint ikertestvére összes gönce, de mindent úgy viselt, mintha csak egyszerű melegítőben és kinyúlt pólóban ücsörögne otthon. Vele tényleg jóban voltam, mert bár néha ijesztően sokat beszélt és abból, ahogy a McCord étterem WC-jében képes volt megborotválkozni, azt szűrtem le, hogy ő is szenved valamelyik helyi bolondériában, mégis nyíltnak és barátságosnak látszott.
Az utolsó srác a házban David volt; fekete, tüskés hajjal, sötétbarna bőrrel és a hajszínével majdnem megegyező sötétségű íriszekkel. A vigyora várakozásteli és nyugtalanítóan veszélyes volt. Nem mertem volna rábízni a lakáskulcsomat, de még a fogkefémet se.
- Itt is van... - Amy egyből felém nyújtotta a spanglit. Mélyen letüdőztem a füstöt, sokáig lenn tartottam és ezalatt tovább adtam. Kifújtam. A pillantásom megakadt Norán, a legszótlanabbon, akinek vastag, fekete keretes szemüvege mögül gyönyörű, égszínkék szemek figyelték Terry ajkait, ahogy kiáramlott közöttük a füst. Erről a lányról még nem volt határozott véleményem. A testemen végigáramló bizsergés alapján ma este már nem is nagyon lesz. Még kétszer ért vissza hozzám a cigi, mielőtt kifulladt volna. Biztos voltam benne, hogy erősre csinálták, hogy mindannyiunknak elég legyen. Hátradőltem, ráraktam Amy derekára a kezemet és hamarosan felcsendült az ez által kiváltott, éles kacaj. Majd valahogy öt perc múlva meghasadt a tér-idő kontinuum. Emlékeztem, ahogy David kezdett nevetgélve léggitározni, miközben hunyorgott a szemébe sütő naptól, most pedig a konyhapadlón feküdtem, a mellkasomon Nora fejével.
- ... a kutya meg most dugja a lábam. Nézd... néézd... szerintem én ezt ismerem... - Megint kacarászni kezdett, amibe én is bekapcsolódtam, majd megpróbáltam a szájára tenni a kezem.
- Css... nézd. - Mindketten elhallgattunk. - Éjszaka van. - Szólaltam meg újra röhögve, mire ő is hangosan nevetni kezdett, aztán tovább bámult lefelé. Nem mertem lenézni, mert emlékeztem, hogy legutóbb, amikor megtettem, csúszni kezdtem lefelé a padlón.
- Tudom, ki ez... Chace az. Chace kibaszott Evans. - Suttogott döbbenten, aztán kuncogni kezdett. - És egy kutya. - Megint röhögni kezdtünk, aztán egyszerre kezdtük lepisszegni egymást.
- Honnan ismered őt? - Kérdeztem kíváncsi mosollyal, miközben ki-becsuktam a szemeimet. Táncolt az égbolt fölöttem, és a csillagok a plafonon is átragyogtak.
- A pasim volt. - Motyogta elrévedezve. Döbbenten kezdtem ingatni a fejem, amitől az égbolt forogni kezdett.
- Mindketten szépek vagytok, akkor minek mentetek szét? - Elvigyorodtam, de próbáltam minél halkabban csinálni, hogy ne szakítsam félbe.
- Mert egy seggfej... Az a pasas... az a pacsfösz tehet róla... Victor... A phoenixi fotós, a legjobb barátja, aki csak három hétre érkezett ide, de máris sokkal fontosabb lett neki, mint én. - Dühösen kezdett beszélni, aztán megint spontán röhögni kezdtünk. - De én kidobtam. Nem úgy, mint a banánt a kukába, hanem mint a férfit, aki megérdemli, hogy kidobd, mint egy banánt... -
- Értem. - Vágtam rá nevetve, aztán elhallgattunk és nem szólaltunk meg. Elfoglaltak a gondolataim, amik a Jefferson Airplane, az ezüstszürke busz, Chace Evans, Amy Lloyd és a szobám lávalámpája körül forogtak. A fejemben mindez összeállt egy csodálatosan harmonikus, szeretetteljes eleggyé, ami olyan összetett volt, hogy még a kozmosz is csak kerti szőttes lehetett mellette. Még legalább 1 óráig feküdtünk így, mielőtt a pörgés megállt és a csillagok fölszívódtak az égről. Nem tűnt fel, pontosan mikor, de Nora lemászott rólam aztán kiment a konyhából. Némi motoszkálást hallottam. Fölálltam. Újra szédülni kezdtem és meg kellett kapaszkodnom a pult szélében. A lábaim mintha gumiból lettek volna. Csak lassan tudtam elindulni vissza, a nappaliba, ahol egy felborult asztalon és Terryn kívül senkit nem találtam. Ő épp egy távirányítót nyomogatott, amivel semmilyen eszközt nem próbált meg beüzemelni, csak az ujjaival gyűrte a gombokat.
- Megy... megyek... ahh. - Nyögtem fel végül. A beszéd is furcsa volt. A digitális órára pillantottam, ami 21:04-et mutatott, közben pedig a nyelvemmel köröztem a számban, amíg meg nem találtam a fogaimat.
- Szia. - Minden egyéb nélkül kiléptem az ajtón. Fogalmam sem volt, mondott-e egyáltalán valamit. Hazafelé sétáltam, ügyelve, hogy minden egyes betonlapra csak egyszer lépjek rá. Egy idő után ösztönös mozdulatokkal tettem ugyanezt. Körbepillantottam. Minden békésnek és boldognak tűnt, néhány házban égett a fény, máshol pedig nyugalmas csend honolt. Az utca másik felén egy terjedelmes pocakkal büszkélkedő ember sétált el, akit még nem ismertem föl, de örömtelin integettem neki. Felgyorsította a lépteit. Ma még ez sem szeghette kedvem. Felfelé bámultam az égre, néha a kerítésekre, és a csillagok gyönyörűsége lenyűgözött. Nevetésfélét hallottam, de mire oldalra kaptam a fejem, már csak egy bőrdzsekis hátat és két farmerlábat pillantottam meg, amik közösen egy karcsú, férfias alakot rajzoltak ki. Mosolyogva előre fordultam és folytattam utam. Evans. Szinte pillanatok alatt értem vissza a házunkhoz, és az ujjaim végében rezgő boldogsággal nyitottam ki az ajtót. Megcsapott az állott piaszag és az emberi test különböző kipárolgásainak fülledt bűze. Elfintorodtam, beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. A kanapéhoz bukdácsoltam, bár a holdfény sem kellett, hogy rájöjjek, apám alszik ott. Részegen. Őszintén reméltem, hogy ez csak a mai meccs miatt történt. Az idegesség kezdett végighullámzani a testemen, ezért egy sóhajjal elfojtottam. Lehunytam a szemem és tovább sétáltam a fürdőhöz, majd levetkőztem. A tusolás olyan volt, mint egy csodálatos vízesés alá beállni, ami ezernyi apró vízcseppjével körülöleli a testem és táncra perdül a benne cikázó endorfinokkal. Megráztam a hajam és apró, áttetsző szemcsékkel szórtam tele a zuhanykabint. Megtörölköztem, felvettem a pizsamámat és miután az aznapi ruhámat a szennyesbe gyűrtem, bebújtam az ágyba. Egy pillanatra a megértésnek az iszonyú fajtája ömlött végig rajtam, amikor tudtam, hogy anyám is ezért az érzését adagolta túl magát régebben. Felsóhajtottam, és rájöttem, hogy ez az a dolog, amit valójában nem akarok megérteni vagy tudni. Nyár végére kiengedik. Ezzel az utolsó gondolattal aludtam el, és azzal a kellemes érzéssel, hogy már nem vagyok egyedül ebben a különös a világban. Mégsem Amyt vagy Terryt láttam magam előtt, hanem egy CD borítót. White Rabbit.

Torn Pocket

Sziasztok! Egyszerűen nem bírtam magammal és írtam egyet az életművész szemszögéből is. Ezzel már megindulok a dolgok közepe felé, de még mindig nem bontakozott ki a lényeg. Remélem, nem bánjátok hogy kicsit hosszú lett...én élveztem írni.

Chace

 Bevágtam magam mögött a bejárati ajtót. Korántsem haragudtam a világra, a kormányra, a zsidókra meg a politikára, csupán úgy éreztem, szükségem van magam mögött a lendületes csattanásra. Ez a mozdulat olyan volt nekem, mint másnak a reggeli kávé: elindított az utamon.
 Leléptem a szétrepedezett járdára és ütemesen sétáltam egyenesen, végig a Red Spot felé. A munkahelyem egyben a saját üzletem is volt, amiért rengeteget dolgoztam attól a pillanattól fogva, hogy kibuktam a gimnáziumból. Életem egyik legszörnyűbb élménye volt, ahogy ott álltam, az igazgatóval szemben, és lesütöttem a szemem, de már semmit nem mertem mondani. Mentségem sem volt. Angolból, művészettörténetből és történelemből kitűnő voltam, de szinte minden másból megbuktam. A racionalitáshoz fűződő értékzavarom volt életem nagy kátyúja, amit szép lassan megtöltöttem álmokkal, elszántsággal és a zene iránti rajongásommal. A Red Spot egy éve nyílt meg, amikor betöltöttem a 21-et. Még most is felvillanyozott a gondolata - enyém volt egy darabka a városból. Mély lélegzetet vettem, ami a levegő mellett elégedettséggel is eltöltött, és gyorsítottam a lépteimen. A tegnapi kánikulához képest a felhők most szelet és megváltást hoztak. Éreztem a bőrömön a kellemes bizsergést, amit a légmozgás okozott és minden léptemet az út melletti, elszáradt fű zizegése kísérte. Néha az egész város árnyékba borult, ahogy a Nap előtt felhők úsztak el. Biztos voltam benne, hogy a vihar most is elkerül minket, mert az azt megelőző nyugtalanító feszültségnek nyoma sem volt a levegőben. Minden tökéletesnek ígérkezett a mai munkanaphoz, amit eredetileg nem vártam különösebben, de a szép idő éppen annyira derűssé teheti az embert, mint amennyire a szakadó eső elkomoríthatja. Elővettem egy doboz mentolos Dunhillt. Kihúztam egy szálat, ügyelve rá, hogy véletlenül se törjön meg a vége, majd az ajkaim közé illesztettem. A mozdulat közben biccentettem Georgina Spencer felé, aki mosolyogva viszonozta a gesztust. Nem különösebben foglalkoztatott az összes ember, akivel egy városban éltünk, de Georgina édesanyám nagyon régi barátnője volt. Öt gyerekkel büszkélkedhetett, holott még a negyvenet sem töltötte be, és újra ragyogó mosolya meg az egyre bővebb ruhái ismét egy baba érkezésével kecsegtettek. A legtöbben nem törődtek vele, de én figyeltem a részletekre. Kedveltem Georginát, még ha néha kissé egyszerű is volt. Tudtam, hogy kedves és őszinte ember, akit a túlságosan nagy jóakarat vezet néha tévutakra, de ennyi botlást bárkinek el tudtam nézni.
Előkerestem az öngyújtómat, ami varázslatos módon beleakadt a farmerem szára és zsebe közötti szakadásba, majd makacsul megkapaszkodott egy hosszú cérnaszálban. Amint sikerült elővennem, a cigi végéhez tartottam, végighúztam a hüvelykujjam a recés kereken, aminek soha nem tudtam a nevét, de ami szikrát pattintott a fém tetejére és meggyújtotta a cigarettámat. Visszacsúsztattam a zsebembe és mélyen belélegeztem a füstöt, ami végighömpölygött a légcsövemen, megrekedt a tüdőmben, majd szürkésfehér gomolyagként távozott a számon át. Ezzel egyidejűleg tökéletes nyugalom árasztott el. Mintha egy langyos, mentolillatú felhő átmosta volna a gondolataimat. Szerettem az ilyen reggeleket, amikor nem gondoltam a múltra, nem foglalkoztam a jövővel és épp csak érzékeltem a jelent. Még akkor is, ha nálam szinte minden reggel ilyen volt.
- Jó reggelt, Chace! - Oldalra pillantottam. Harvey Delano, a helyi polgárőrség oszlopos tagja állt a sarkon, a haja jólfésült, a nadrágja élére vasalt, a jelvénye pedig még akkor is ragyogott a fényben, amikor a Napot épp a felhők takarták.
- Jó reggelt, Mr. Delano! - Köszöntem halvány mosollyal. - Ma különösen jól néz ki. Igazán örülhet, hogy Leann ilyen szépen rendben tartja a ruháit. - Újabb slukk. Újabb adag füst. Harvey szája arra az elégedett mosolyra görbült, amit nem igazán kedveltem tőle, mert pontosan tudtam, hogy csak a hízelgés csalja az arcára.
- Átadom neki. Ha már nő, vasalni legalább tudjon... - Halk nevetést hallatott, aztán észrevette, hogy az arckifejezésem olyan rezzenéstelen, mint egy bokor a szélcsendben, és elkomorult. Rádöbbent, hogy valójában nem a jópofa viccei, hanem valami súlyosabb élvezeti forrás miatt ácsorgott ott egy ideje, csakis rám várva.
- A bolt... - Pár másodperces szünetet tartott, miközben összevontam a szemöldököm. - De nézd meg magad. - Intett a fejével és elindult előttem, mint egyszemélyes, húsból és vérből álló, villogó és sziréna nélküli hatósági felvezetőautó. Követtem és útközben az első póznán elnyomtam a cigicsikket. Parázzsal vegyített hamu hullott alá róla, ami csak gyengén pislákolt és egyből kialudt, amint a szél belekapott. A csikket a zsebembe csúsztattam, arra az esetre, ha Harvey hátranézne. Nem mintha valóban érdeklődött volna irántam. Az elsődleges célja tőlünk 300 méterre állt, masszívan, határozottan, büszkén és csábítóan a winslowi egyhangúságban.
- Néhány suhanc erre járhatott este. Valószínűleg Terry és Matt. - Megállt a Red Spot épülete előtt, a csípőjére tette a kezét, olyan mozdulattal, ahogy a rendőrök és a nyomozók szokták a filmekben, aztán túlságosan sajnálkozó mozdulattal megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, mikor fog ez az egész véget érni. A polgárőrség minden éjjel éberen figyel, de mi sem lehetünk ott mindenhol. Csak szólj, ha kell segítség. - Alig észrevehetően megrándult a szája sarka, ahogy ezt mondta, aztán egy intéssel hátat fordított nekem és megindult Leah McCord kávézója felé, hogy egy adag ham & eggs segítségével tovább szűkítse az érrendszerét. Fölöslegesnek éreztem, hogy utána bámuljak. A figyelmemet sokkal inkább lekötötte a bezúzott ablaküveg és a falfirkák, amik minden falfelületet borítottak: seggfej, szarházi, buzi, vesztes... Nem éreztem szükségesnek, hogy tovább olvassam. Az ajtóból is kiverték az üveget, és akár az ablakon is besétálhattam volna, de úgy döntöttem, a kulcsommal jutok be. Szórakozottan kinyitottam a zárat, lenyomtam a kilincset és besétáltam. Odabent többé-kevésbé rendben voltak a dolgok. Néhány CD szétszórva hevert a padlón, a bakelitek közül elvihettek vagy egy tucatot, a pultot összekaristolták, de a gitárokhoz és a kottákhoz nem nyúltak. Úgy gondoltam, ez is csupán egy újabb állomása az erőszakhullámnak, ami mostanában söpört végig Winslown. Mindig nyugodt kisváros volt, de pár hete rengeteg betörés és rongálás akadt. Senki nem látott semmit. Persze mindenki gyanúsított valakit, leginkább Terry és Matt Millert, az ikreket, akik nyíltan vállalták a fűhöz és whiskeyhez fűződő örök szerelmüket. A további lehetséges elkövetők közé sorolták még Jeffrey Taylort, a kiöregedett gyári munkást, aki minden este ginnel és szép nőkről szőtt ábrándokkal szórakoztatta magát a Sariel's-ben, a környék legforgalmasabb kocsmájában. Emlegették még Ben Imant, a szótlan agglegényt, aki állítólag Vietnamot is megjárta, valamint Clyde Daltont, Robert Dalton nagyvárosi kisfiát, akivel én még életemben nem váltottam egy szót sem.
 Mély levegőt vettem és a Hifihez léptem, majd beraktam egy Black Sabbath CD-t és nekiálltam összeszedni a földön heverő darabokat. Dühített mindaz, amit láttam, de a düh még soha nem takarított fel helyettem, ezért az Iron Mant énekelve álltam neki elrendezni a káoszt. A tehetetlenség és a csalódottság egymás hátán kapaszkodtak fel bennem, egészen a szívemig, de erőt vettem magamon és leráztam őket. Miután már kaptam pár pofont az élettől, megtanultam, hogy az elkeseredettségből nagyobb erőt lehet kovácsolni, mint a felhőtlen örömből. A kettő végül is nem állt olyan messze egymástól.Visszaraktam az összes lemezt és könyvet a helyére, felsöpörtem az üvegdarabokat és a kinti konténerbe dobtam őket, aztán amikor kész voltam, kisétáltam az ajtón és azt nyitva hagyva indultam el Ben Iman felé. Ő volt a város egyetlen üvegese, ráadásul nagyon régóta úgy ismertem, mint zárkózott, de becsületes embert, akinek elég megküzdenie a múltja démonaival, anélkül hogy újakat generálna melléjük. Mindössze 15 perc séta volt eljutni az üzletébe, ami a saját házából nyílt az utcára. Óriási udvara volt, talán a legnagyobb, amit ebben a kisvárosban találni lehet, és tele volt rakva Ben farigcsálásának eredményeivel.
- Szép napot, Ben! - Köszöntöttem barátságos mosollyal. Felpillantott a székéből, amiben ücsörögve épp a kutyája, Berry szájából próbálta kihúzni a labdát.
- Szia, Evans. - Komor mosoly jelent meg az arcán, amit előzékenyen az "örömteli" kategóriába soroltam, hiszen nála még ez is ritka volt. A gyűrött, kockás ingében és a piszkos szövetnadrágjában is maga volt a megtestesült fegyelem. Kétszer is át kellett gondolnom mindent, mielőtt megszólaltam. - Talán hallottad már, de történt tegnap egy kis incidens a Red Spotnál. - Figyelmesen nézett rám. Folytattam. - Kiverték az üveget az ajtóból és az ablakból is, elloptak néhány bakelitlemezt és kisebb kuplerájjá változtatták az üzletet. Tudsz valamit? - Felvontam a szemöldököm, de lesütötte a szemét és valamit dörmögött a bajusza alatt, ami erősen emlékeztetett arra, hogy fogalma sincs. Pár másodperc után felsóhajtottam. - Tudod, min gondolkodtam? Az incidensek során sosem láttak idegen autót a városban, ráadásul nem tudunk hosszabb ideje itt várakozó turistáról, az viszont feltűnő lenne, ha valaki csak a balhék idejére utazna ide, nem igaz? Egyértelműen helybéli volt. -
- Terry és Matt... - Vágta rá miközben végre rám nézett.
- Én éppen annyira nem árulok Guns'n'Rosest és Ramonest bakelitlemezen, mint ahogy nekik nincsen semmiféle eszközük, amivel lejátszhatnák Barbra Streisend sanzonjait. - Könnyedén jegyeztem ezt meg, de a homlokán hirtelen megjelenő barázdák elárulták, hogy ingoványos talajra léptem. A fiatalokon kívül most már olyanokat gyanúsítgattam, akik régebb óta éltek ebben a városban, mint én magam. Ben összepréselte az ajkait és arca hirtelen a titkok bezáruló kapujává változott.
- Fél óra múlva átmegyek hozzád és megcsinálom a helyet. Ha itt pihenő turistát akarsz, keresgélj Daltonék háza táján. - Rámarkolt Berry labdájára és a kerítésnek dobta, ami onnan visszapattanva megzavarta az őrülten utánaügető kutyát.
- Kösz. Legyen szép napod. - Elindultam visszafelé. Megint rágyújtottam, aztán még két szálat elszívtam, miközben visszafelé tartottam. Döbbenten bámultam az alakra, akit az üzlet előtt ácsorogva pillantottam meg.  Valami zavaró, természetellenes mozzanat volt benne. Eldobtam a csikket, rátapostam, aztán hagytam hogy a padkáról legurulva a csatornafedőn át a szennyvízbe essen. Középmagas, vékony fiú volt, vörösesbarna hajjal, a bőre meglepően fehér. Nyoma sem volt benne a tinédzserek esetlen tartásának, de a kamaszos nyúlánkságát nem tudta volna elrejteni. Sötét farmerbe bújtatott hosszú lábak amik piros tornacipőben végződtek, sötétszürke póló valami kék felirattal és egyenes tincsek. Eltűnődtem, vajon a simaságuk eredeti-e? Alig két lépésre álltam meg tőle, de olyan elmélyülten nézett befelé, hogy egyszerűen nem vett észre. Az orra túlságosan egyenes volt és pisze, ami furcsa, nőies vonás volt az amúgy is ovális arcban, amihez vékony ajkak és sötétbarna szemek párosultak. Ebben a pillanatban rájöttem, mi volt az, ami zavart benne: a bal kezében tartott valami aprót, amit megállás nélkül az ujjai között forgatott. Direkt hangosan szólaltam meg.
- Üdv. - Összerezzent és hatalmasra kerekedett szemekkel fordult felém. Az apró tárgy kiesett a kezéből és zavartan pillantott utána. Semmi csilingelést nem hallottam, de nem hagytam neki időt arra, hogy fölvegye, bármi is volt az.
- Gyönyörködsz a művedben? - Kérdeztem nyugodtan. Elnyíltak az ajkai, majd becsukta a száját és szótlanul megrázta a fejét. Te jó ég, milyen zavarban volt...
- Nem. Nem én tettem. Erre gondolsz, ugye? - Ideges mozdulattal intett a tönkrevert kirakat felé. Bólintottam és visszafojtottam a mosolyom. Azt hitte, talán előhúzom a láthatatlan vadászpuskám és a torkának szegezem? Rosszul gondolta, de nem hibáztattam azért, hogy ennyi összetartó és kirekesztő ember között nem bízott meg csak úgy egy új alakban, akiről semmit nem tudott. - Nem én tettem. Messze lakom innen, és amúgy is, ezt csak éjszaka követhették el, különben még itt is feltűnt volna valakinek. Este 10-kor takarodó van és nálunk nem könnyű kicselezni a szabályokat. Nem hiszem, hogy lenne egyáltalán olyan eszközöm, amivel így szétverhetnék egy kirakatot és semmimet sem vágnám meg. Ráadásul ha én tettem volna, az apám megöl, azon kívül, hogy azt a Jefferson Airplane CD-t már rég elvittem volna. - Elnevettem magam, mire az elgondolkodó hangnemű hadarás abbamaradt. Még mindig szelíden elkerekedett szemekkel nézett rám, ami szimpatikussá tette, a különös őszinteségével együtt.
- Szereted a White Rabbitet? - Kérdeztem tőle kíváncsian. Gyanús csönd ereszkedett le közénk, miközben méregette, hogy ez most beugratós kérdés vagy talán csak valami ostoba tréfát akarok űzni belőle.
- Igen... - Válaszolta óvatosan. Megnyaltam az ajkam, majd rámosolyogtam és besétáltam az üzletbe. Éreztem, hogy minden lépésem figyeli, de ötletem sem volt, pontosan hogyan is néz rám. Levettem a polcról a lemezt és mikor visszatértem vele, felé nyújtottam. Tanácstalanul bámult rá pár pillanatig, végül nagyon lassan vette el tőlem.
- Ajándék. - Jelentettem ki vidáman. Felszaladt a szemöldöke miközben visszaejtette a teste mellé a karját.
- Mégis miért? - Feltette nekem azt a kérdést, amire egész pontosan én sem tudtam a választ. Összevontam a szemöldököm, mire újra hadarni kezdett.
- Tényleg szeretem a bandát, de fölösleges csak úgy odaadnod a CD-jüket, miután ekkora kár érte a boltodat, ami egyébként nagyon jól nézett ki és sajnálom hogy nem látogattam el hamarabb, de... - Elhallgatott. - Nem tudom, miről beszélek. - Zavart nevetéssel beletúrt a hajába. Máris megjelent egy vigyor az arcomon és előálltam a válaszommal.
- Ha jól ismerem az embereket, márpedig jól ismerem őket, akkor azt is meg tudom állapítani, hogy nem te verted szét a boltom. Még ha nem is kedvelnek még itt az emberek, ne idegeskedj emiatt. Mindig ilyen gyanakvóak az újakkal szemben. - Könnyedén vállat vontam, mintha csak épp most beszéltem volna a csokis és a nutellás muffin közötti nagyszerű különbségekről.
- Te nem tűnsz olyan... olyan... olyannak. - Mondta ki végül, miután tanácstalanul méregetett engem a mélybarna szemeivel. Megráztam a fejem.
- Itt senki sem olyan, csak amikor nyilvánosan annak mutatják magukat. Ha ezt megtanulod kezelni, akkor fogják ők is Clyde Daltont elfogadni. - Meglepett kis sóhajt hallatott, és szinte láttam, ahogy a fejében kattogó kerekek szikrát hánynak a kemény munkától, mégsem szólalt meg.
- Kösz. Mi a neved? - Kérdezte végül. A fehér betűkre böktem, amik a hatalmas, neonpiros felirat alatt visszafogottan hirdették, hogy a hely Chace Evans tulajdona. Lassan bólogatott, majd kierőszakolta magából találkozásunk első, félszeg mosolyát, végül hátat fordított nekem és az itteniekre nem jellemző gyorsasággal sétált tovább. Úgy lépkedett, mintha még mindig egy nagyvárosban élne, és épp az egyik buszjáratot próbálta volna elérni. Vagy csak a leghamarabb induló buszt, ami akárhová elviszi innen. Lehajoltam a földre, hogy fölvegyem az apró tárgyat, amit elejtett. Egy piros, fonott karkötő volt az, ami nem tűnt túl férfias darabnak. A zsebembe gyűrtem, hogy becsúszhasson az öngyújtóm mellé, a foszladozó szakadásba, és ott várja azt a pillanatot, hogy valamikor, valakinek elővehessem.

Beer and Beef

Sziasztok! Ez életem legelső, saját blogjának a nyitó bejegyzése, az amerikai sorozatok alapján a pilot. Két srác (Clyde és Chace) szemszögén keresztül fogom bemutatni egy arizonai kisváros életét, a megismerkedésüket és a boldogulásukat. Nem tervezem természetfölötti szál beleszövését a történetbe. Legfőképp azért írok, mert már nagyon régóta foglalkoztat két ennyire különböző ember találkozása, és még én sem tudom pontosan, hogyan is alakulnak a dolgok - bár a végkifejlettel tökéletesen tisztában vagyok. Ha már elolvastátok, írjatok kritikát is! Nem kérem, hogy legyetek elnézőek vagy mértékletesek, egyszerűen csak gépeljétek le az őszinte véleményeteket, kulturáltan persze, akár néhány szóban is, de az összes jó és rossz dologgal együtt.

Clyde
 

 A Winslow felé tartó buszon ültem. A korai napfény élesen csillogott az alumínium ablakkereten, és a szellőzőrácson át a bokámra ömlött a forrósággal keveredett arizonai por. Igyekeztem a napszemüveggel minél szürkébbé tenni a látványt. Hiábavaló próbálkozás volt, miközben a zenelejátszóm megállás nélkül a Honky Tonk Mant ismételte. Próbáltam előre hozzászoktatni magam a country zenéhez. Nyilvánvaló volt, hogy itt csakis igazi, baseballimádó, bikalovagló, sörből és marhahúsból készült amerikaiak várnak rám. Legalábbis az egyikük egész biztosan vár: az apám.

 A busz elhaladt egy ’Winslow – Home of the Corn’ tábla mellett. Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. Rengeteg borzalmat elképzeltem már az új helyről, ezért most csak eltakarítottam a negatív gondolatokat a fejemből. Oregonban gyakran esik, minden tele van zölddel és barnával, a házak óriásiak, masszívak, és legtöbbjük szélénél külön csónakház áll. Egy ilyenben esküdtek meg a szüleim majd 20 évvel ezelőtt. Nem mondanám, hogy minden simán ment, tekintve hogy korai éveimre nem nagyon emlékszem, ami pedig azután jött, maga volt a játékautókkal és iskolatáskával végigrakott purgatórium. Ötéves voltam, amikor kiderült, hogy apám zugivó. Ezek után már csak egyszerűen nem titkolta a függőségét, hanem bárhol, bármikor leitta magát - a szülői értekezlet előtt, a nyaralás estéin, és a Karácsony mind a három napján. Az alkohol Damoklész kardjaként lebegett fölöttünk, ami végül 11 éve súlytott le: apám úgy megverte a terhes anyámat, hogy elvetélt, és a bíróság azonnal különválasztott minket. Azt hiszem, akkor pattant el valami anyámban. Az a valami vezetett oda, hogy nemrég gyógyszerek nélkül is hallucinálni kezdett, és mindkettőnket kényszerpihenőre küldtek. Őt egy elmegyógyintézetbe, engem pedig ide, erre az idegen vidékre, ahol apám legújabb háza állt. Levettem a napszemüveget és kifelé pillantottam. Bal oldalt az üres országút futott. Precíz simaságával kigúnyolta a mellette húzódó göcsörtös, tömör homokfalat, aminek a teteje már vörösessárga volt a Naptól, ami reggel 6-kor még nem tudta az egészet megvilágítani, de látványelemnek jó volt. Jobbra bokrok és semmi. Homlokráncolva figyeltem, ahogy egy hirdetőtábla elhúz mellettünk. Fogalmam sincs, mit gondoltam, de elég meglepő volt, hogy itt tudják, mi az a Nike.

Visszafordultam balra és megpillantottam az első házat. Kék volt. De nem úgy, mint a farmer, vagy az ég, hanem mint egy klórozott vízzel teli úszómedence, amit három centi porrétegen keresztül nézünk. A ráncok elmélyültek a homlokomon a mellette lévő karám láttán. Tehenek helyett csak tyúkokat láttam, ami végül is elég megnyugtató volt.

Egy homokos puszta után még több ház következett. Feltűntek a fogadók, néhány üzlet, hotelek és hatalmas betonparkolók. Három srác biciklizett el mellettünk majd egy acélkék Land Rover megelőzött. Úgy éreztem magam, mint egy akciófilm nézése közben, amikor ijesztően felgyorsulnak az események, a kamera villog, a zene üvölt és mindenki tudja, hogy hamarosan elsül egy pisztoly vagy felrobban egy épület. Ami itt és most robbanhatott volna, az csakis a busz volt, és az is csak le. Hirtelen lassított. Mélyen beszívtam a levegőt és a szívem kihagyott egy ütemet. De mivel a bokám körül még mindig kavargott a por és a fenekem alatt ugyanarra a bizsergető ütemre rezgett az ülés, biztos voltam benne, hogy nem a motor fulladt le. Megérkeztünk.

 Az otthonos nyikorgás kíséretében kinyíltak a fémesen ragyogó ajtók. Megmarkoltam a hátizsákom fülét, felemeltem az ülésről és én is feltápászkodtam, aztán végiglépdeltem az átmelegedett padlón. Intettem a sofőrnek. Leugrottam a betonra a két kiöregedett lépcsőfok használata helyett. A vállamra dobtam a hátizsákot. A busz becsukta az ajtót, halk szisszenés keretében kifújt egy adag levegőt és tovább indult. Hirtelen egyedül éreztem magam, hogy a jármű, ami idáig elkísért, egyszer csak nem volt sehol. Az a busz olyan volt nekem, mint a dagadt kisfiú a parkban, aki nem tud focizni és fára mászni, de unalmadban elbeszélgetsz vele, amíg nem jönnek a barátaid. Csak az én barátaim nem jöttek.

 A mai reggel harmadik sóhaját hallatva körbenéztem. A buszmegállót, vagy az azt jelző táblát éppen annyira nem találtam sehol, mint az apámat. Addig is megállítottam a zenelejátszót. Miközben összetekertem a fülhallgatót, azon méláztam, hogyan lehetséges, hogy még mindig nem süketültem meg Johnny Horton gospeles álmodozással teli, whiskeytől rekedtes vokáljától.

- Dalton! – A jobboldalam felől szállt felém a kiáltás. Félszegen arra fordultam, hogy megpillantsam a férfit, akiért idáig utaztam egészen Oregonból, és aki ugyanazt a nevet viselte, mint amit az előbb kimondott.

- Apa. – Nyögtem ki fásultan. A zavar és a megkönnyebbülés kellemetlen keveréke áramlott végig rajtam, és végül az utóbbi győzött. Ugyanaz a majdnem 2 méter magas, napbarnított, sötétvörös hajú férfi volt nyílt tekintettel és kusza fogsorral. Nem láttam rajta marhabőr csizmát hozzáillő mellénnyel, sem cowboykalapot vagy vadnyugati pisztolytáskát. Apa megállt előttem és miközben lepillantott rám, szótlanul biccentett. Van, ami nem változott. Például az a 20 centi különbség kettőnk között.

- Nehéz volt az út? – Kérdezte a szokásos merevséggel.

- Meg se kottyant. – Vágtam rá a tőlem telhető legnagyobb természetességgel. Igen, elhagytam a vizesüvegem és 4 mérföldön át gyalogoltam a forró, nevadai napsütésben, hogy eljussak arra a buszállomásra, ahol anélkül tudtam jegyet venni, hogy csak a szomjanhalásra maradt volna pénzem. Dacosan bámultam rá, amit összekevert egy keménykötésű fiú tekintetével.

- Örülök, hogy itt vagy. – Elmosolyodott. Röviden átkarolt és az összes férfiismerősömre jellemző, ideges mozdulattal meglapogatta a vállamat. Aki sörből és marhahúsból készült, igazi amerikai, az nem mutatja ki, ha szeret valakit.

- Éhes vagy? – Kérdőn nézett rám, miközben mindenféle különösebb útbaigazítás vagy tájékoztató nélkül elindult előre az úton. Megráztam a fejem és követtem. Már ebben az első néhány percben úgy éreztem, semmi keresnivalóm ebben a világban, legalábbis nem mellette. De az eszem ismét tökéletes szolgálatot tett a megérzéseim elhallgattatásában. Ezt a különös szorítást a szívem környékén ráfogtam a fáradtságra, az ismeretlen környezetre, az idegesítő porfelhőkre és a bőröm tiltakozására a napsütés ellen.

Apa nem szólt hátra. Olyan határozottsággal ment előre, mint egy masszív szobor, egy ősi bálvány, ami az idők viharában akar utat törni magának. És zseniálisan csinálta. Még én is elismertem, miközben csak a vállának feszes mozgását meg a sarkával felkavart homokot láttam. Kicsit hálás is voltam, amiért nem akart beszélgetni. Az én tökéletes apám mindent példaszerűen csinált az életében: jó keresztény volt, aki néha azért berúgott, tisztességesen gyűlölte Jerry Springert, feketén itta a kávét és mindig volt egy-két jó szava a hozzá hasonló hazafiakhoz. Az egyetlen, amire mindig is képtelen volt, az a családjával való kommunikáció.

Befordultunk egy sarkon. Apró kis mellékutca következett. Elmosolyodtam és visszafojtott nevetés keretében fújtam ki a levegőt.

- Mi az? – Hátrapillantott a válla felett.

- Semmi, csak… jó itt lenni. – Válaszoltam kissé szerencsétlenül. Pár másodpercig azt hittem, megtorpan és akkor rendes magyarázatot kell adnom, de végül újra maga elé bámulva folytatta útját. Jó kedve volt. Még így is kockázatos lett volna arról beszélni neki, hogy ez az utcácska pont úgy néz ki, mint a GTA San Andreas azon része, ahol a játék legelején a rendőrök kidobják a kocsiból CJ-t. Ezt magyarázd meg az apádnak, aki azt se tudja, mi az a síkképcsöves tévé.

- Itt volnánk. – Olyan hirtelen torpant meg, hogy kis híján nekimentem. Aztán előre lépett, hogy kinyissa a bejárati ajtót, én pedig kaptam pár másodpercet, hogy megfigyeljek egy átlagos kis házat, vagy talán mind közül is a legátlagosabbat. Piszkosfehér falak, függöny nélkül tátongó ablakok, aprócska, a Naptól kiégett fűvel teli kert. Ezek után már követtem is befelé. Megálltam az előszobában.

- Nézz csak körül. Az a szobád. – Intett egy ajtó felé. Nyilvánvalóan nem akart többet beszélni. Levette a cipőjét, a fal mellé állította, aztán kiment a megfakult sárga falakból álló konyhába, majd a csörgésből és a gázláng lobbanásának hangjából ítélve kávét vagy teát főzött. Miután az ő cipői mellé állítottam a sajátjaimat, átsétáltam a nappalin. Igyekeztem rövid utam során minél kevésbé oldalra fordítani a fejem, hogy ne kelljen túl sokat felfognom a látványból. A kifakult kanapé a hozzá nem illő fotellel, a felhúzott redőnyök, az állólámpa, a régi tévé, a dohányzóasztal és a gyéren megrakott könyvespolc egy olyan valóság részei voltak, amiről nem akartam tudomást venni. Eugene-i otthonom ehhez képest a Napkirály birodalma volt. Eközben pedig az ostoba remény végig ott pislákolt bennem, hogy belépek a szobámba, és elnevetem magam apa jó kis tréfáján, aminek részeként az összes valódi, kényelmes és kicsit is szerethető bútort az én szobámba zsúfolta. Az a helyzet, hogy apámnak soha nem volt humorérzéke.

- Istenem… - Suttogtam. Esetlenül hagytam lecsúszni a táskát a vállamról az ágyra. Az én szobám ablakain sötétbarna függönyök voltak. A tapéta új volt és páfrányzöld, a padló pedig leginkább arra emlékeztetett, amit anyám mindig bézsnek hívott. A bútorok között egyedül az éjjeliszekrény volt új. Végigpillantottam a gyűrött, fekete ágyon, a kis lávalámpán mellette, a guberált öltözőszekrényemen és hirtelen elfogadtam, hogy nem a napsütés vagy a fáradtság miatt érzem ilyen nyomorultul magam. A lelkem egy mosott rongynak tűnt, amit végül a szobám képe csavart ki. Leültem az ágyra. A térdemre könyököltem és ujjaimmal elcsigázottan végigszántottam vörösesbarna hajamon. 3 hónap. Ez a két szó volt az utolsó szalmaszál időszakos fuldoklásom kezdeténél. Ironikus, de itt még csak nem is volt annyi víz, ami valóban eltávozásra késztethetett volna. A homok általi halál pedig sokkal ijesztőbbnek tűnt. Reméltem, a country zenébe is meg lehet fulladni. A zenét imádtam, különösen, ha volt kivel élvezni. Még azt sem tudtam, egyáltalán van-e ebben a városban korombeli? Állítólag igen, de azt is mesélték, hogy a vidék dúskál a kukoricában, és ez is csak olcsó hazugságnak tűnt. Igyekeztem lecsillapodni. Közel 90 nap és újra otthon leszek, anyával, akit kiengednek az intézetből. Ha tényleg kiengedik - ha kiengedik egyáltalán valaha. Éreztem, hogy a szememet elfutják a könnyek, ami egyszerre töltött el szégyenérzettel és megkönnyebbüléssel.

- Kérsz kávét? - Összerezzentem apám hangjára. Azonnal megtöröltem az arcom, majd felálltam, merev mozdulatokkal átléptem a pokol egyik tornácáról a másikra, és végül a legmélyebb bugyorban kötöttem ki: feketén iszogattam a kávét a koszos konyhában szótlan apámmal. Nekem a kávéba legalább három cukor kellett, de ilyet mégis ki mer megmondani egy igazi, sörből és marhahúsból készült amerikainak?